Feltóti Sándor (1955-2023)

Gyászol a dunaújvárosi oktatás és művészvilág, elhunyt Feltóti Sándor – sokak szemében a Tanár Úr (így, nagybetűkkel), másoknak, többeknek, a hozzá igazán közel állóknak: Sanyi. Évtizedeken át volt megkerülhetetlen tényezője mind a helyi költői közösségnek, mind a fotósok nagy családjának, de a helyi közéletnek és kulturális szcénának is. Távozása, torzóban maradt életműve hatalmas űrt hagy, ez kétségtelen.

Az élet és a mű

Feltóti Sándor 1955-ben született Berettyóújfaluban, a szülei költöztek a városba, iskoláit már itt járta – előbb a Ságvári padjait koptatta, majd a Bánki Donát Szakközépiskolában érettségizett. Egyetemi évei Debrecenhez kötik, magyar-lengyel szakot végzett – a "lengyel út" csúcsaként 1989-1992 között Varsóban volt vendégtanár.
A tanári pályát 1980-ban kezdte a Rostiban, de helyettesítő tanárként dolgozott a Münnich gimnáziumban is. A rostis évtizedek – és a már említett varsói kitérő – után az Arany János iskolából ment nyugdíjba.
Tanári pályája mellett korán elköteleződött a művészetekkel – két területen, a költészet és a fotózás terén is maradandót alkotott, igaz, magát derűs mosollyal "későn érő típusnak" aposztrofálva első kötete csak idén látott napvilágot. Egy kötetbe rendezve Lakoma címmel verseit, A madár röpte címmel fotóit adta közre. Költészetét mestere és példaképe, volt magyartanára, Kiss Kálmán e szavakkal méltatja a kötet előszavában:
"Minden költemény emelt hangú, izgatott, különös pátoszú dikció, melyben a szótagok lüktetésénél fontosabb a szólamok, sorok hullámzása, dallama. A sziklák közt lefutó hegyi patak nyugszik meg úgy, mint itt e költemények. A Lakoma című kulcs lehet az egész kötet megismeréséhez, élvezetéhez. A tömör költemény a szétesett, értelmét vesztett világ abszurditását tükrözi. Ilyen verset nem lehet írni, csak álmodni."

Emléke örökké él

Szép szavakkal búcsúzott Sanyitól dr. Tóth István a Versbarátok Klubja facebook felületén – a szerző engedélyével az alábbiakban ebből idézünk:
"(...) Aztán hosszú évekig eltűnt a látókörömből, és a facebookon találkoztam ismét a nevével. Posztjainak, kommentjeinek szóhasználata megerősítette azt, amit korábban csak részinformációk alapján raktam össze róla. Úgy tűnt, a világban a helyét csak nehezen találó, zaklatott lelkiállapotú ember szórja indulatát, haragját, kritikáját a rendszerre, vagy éppen arra a gyanútlan személyre, akibe belebotlik a facebook ösvényein.
Az én posztjaimhoz fűzött hozzászólásai azonban egészen más hangvételűek voltak, és ezért – az ember már csak ilyen – megbocsátóbbá váltam a másokra zúduló agresszív, olykor rendkívül durva megnyilvánulásai iránt.
Aztán egyszer csak mintha valami túlvilági türelem kerítette volna hatalmába, megszólalásai puhábbak lettek, indulatainak kevesebben estek áldozatul. Az idő múlásával határozottan a személyiségváltozás jegyeit mutatta.
(...) A folytonos gondolkodás, tépelődés, belső harcok eredményét verseiben maga is közzétette. A gondolatok, érzelmek folyóként hömpölygő, sodró lendülete, őszintesége azt sugallta, rátalált a szabadságra, ami talán mindig is a legfontosabb dolog volt a számára. Ugyanakkor a halál, mint útitárs gondolata is nemegyszer ott lebegett sorai felett, nélkülözve minden önsajnálatot, ezzel még drámaibb hatást keltve."
Meglehet, a szövegben említett személyiségváltozás a halál közeledtével, az elmúlás gondolatának mindennapi tapasztalássá lényegülésével jól érzékelhető – ám azt nyugodtan állíthatjuk, hogy Feltóti Sándor mindhalálig kitartott alapértékei és alapelvei mellett. A szabadelvű, a kritikus gondolkodásból, az értékelvű, őszinte, szókimondó értelmiségi attitűdből szemernyit sem engedett. Alig egy hónappal halála előtt rövid, de nagyon velős poszttal jelentkezett a nagy közösségi portálon – keresve sem találhatunk méltóbb végszót: „Szeretnék olyan hazát, amelyben érdemes szabadnak lenni.”

Nyugodj békében, Sanyi – emléked megőrizzük!

(Feltóti Sándor búcsúztatója a dunaújvárosi temető ravatalozójában lesz november 17-én 14.30-tól.)

(Fotó: Kövér Zsuzsi)