Négy nap dübörgés és fergeteg, a rock/metál műfajok híveinek őszinte örömére: idén is nagyot ment, és bár új csapat szervezte, és sajnos akadtak is döccenők, összességében mindenképpen pozitív élményt hozott a közönség körében a Rockmaraton Fesztivál a Szalki-szigeten.
Négy teljes napon át mindig és de pláne mindenütt ott lenni képtelenség, vagyis teljes, átfogó, az utolsó kiállásig pontos beszámolót ígérni is minősített hazugság volna – az alábbiakban inkább néhány jellemző benyomás és fontos tanulság következik a Rockmaraton Fesztivál múlt heti bulicunamija után. Az első rövid híradás után itt a nagy menet!
Hibátlan helyszínen
Az sokadszor, minden reményünk szerint nem utoljára igazolódott be, hogy a Szalki-sziget nem elsőrangú, nem jeles, hanem egészen egyszerűen hibátlan fesztiválhelyszín. Még simán bejárható-belakható, ugyanakkor kellően tagolt is, megvan a több ezer fő befogadását is kényelmesen biztosító tér a két nagy, váltóműszakban üzemelő színpad előtt a közönségnek, bőven és kényelmesen elfér a kaják és piák sora, a kiszolgáló egységek is megkapták a maguk bázisait.
A fesztivál törzsközönségének és kemény magjának otthonául szolgáló sátortábor sem túlzsúfolt, bejárható közelségben a szabadstrand hűs habjai és az árnyas ligetek – 38 fokban ezek a tényezők nemcsak számítanak, de egyenesen perdöntőek.
Köszönet a hátországnak!
Nem véletlen, hogy a közönség döntő többsége – ez pont olyan visszatérő tétel, mint a barátságos hangulat és a széles mosolyok – egyértelműen elégedett volt a helyszínnel éppen úgy, mint a közeggel: a DSTV kamerája előtt nyilatkozó fesztiválozók meghatározó hányada szerint az összkép mindenképpen pozitív, és egyértelműen elégedetten beszélt a tapasztalatokról a szervező csapat nevében Hartmann Kristóf is, aki azt is elárulta, hogy bár ilyen léptékű megmozdulást most először hoztak tető alá, mindenképpen kedvezőek a szervezői tapasztalatok. Külön kitért a volt vasműs dolgozóknak ajándékba adott fesztiválbérletre is – mint mondta, a "Veletek vagyunk!" jelszavával hírvert kezdeményezést egyfajta szolidaritási akcióként, fogták fel.
És ha már a szervezésnél tartunk: először is nagy köszönet a fesztivál lebonyolítását biztosító hátország névtelen katonáinak – a hiperkorrekt biztonságiaknak éppen úgy, mint a fesztivál folyamatos takarításában ügyködőknek –, külön nagy pacsi azoknak, akik a csütörtöki eszetlen hőségben beüzemelték, majd nap közben végig működtették a hűsítő pontokat. Akadtak persze apróbb és nagyobb döccenők: az első nap még voltak gondok a beengedéssel – az egynapos jeggyel érkezők nem hagyhatták el a helyszínt –, de aztán enyhült a szigor, viszont megszűnt az a kis átjáró a nagyszínpadok előtti térség és a sátortábor között, ami gyors és kényelmes menetet biztosított, és én készséggel elhiszem, hogy hat óra szöcskézés és nyolc hálépés után már fáj körbe visszabotorkálni a sátorhoz. Apróságok, de fontos apróságok, éppen a jó szájíz végett.
Különleges közösséggel
Ami viszont minden botlást, hibácskát (ide értve a fröccsponton az első este elfogyott bort is!) ellensúlyoz, hogy tényleg eszméletlen a Rockmaraton hangulata – ennek direkt külön is szentelünk egy önálló összeállítást, itt csak megerősíteném, részben szintén Hartmann Kristóf mondandója nyomán: persze minden évben vannak lemorzsolódások és jönnek új arcok, de létezik egy maratonista törzsgárda, amelynek tagjai számára hosszú-hosszú évek óta meghatározó bázisa, kihagyhatatlan élményforrása, találkozási pontja a fesztivál.
Amin persze megint felvonult a műfaj hazai krémje – idén immár a Tankcsapdával –, meg jó pár gigászi név a nemzetközi mezőnyből. Hadd ne ismételjem magam, de mondjuk a The Hu torokének-metál varázslata vagy a Powerwolf kegyetlenül erős színpadi jelenléte bárhol nagyot gurít. Balszerencse, hogy a húzónevek egyike, King Diamond betegség miatt lényegében az utolsó pillanatban mondta le a szombati hangversenyt, az viszont csodás ellenpont, hogy a helyére beugró olasz Rhapsody of Fire zenekar az egész koncertprogram egyik legnagyobb bulijával használta ki a váratlanul kínálkozó lehetőséget.
És ha már felhozatal: az említett zenekarokon túl nekem visszatérő kedvencem a Road – most is nagyon odapakoltak –, váratlanul kellemes élmény volt a Depresszió megmozdulása, de változatlanul a H-Music Aréna volt a kedvenc fesztiválhelyszínem. Minden nap adott legalább egy nagy bulit, a nyitónapon a Tetrarch, csütörtökön az Avatarium varázsolt el, pénteken a londoni ősmetál vademberei, a Memoriam zúzta darabokra a koponyámat, hogy aztán szombaton a Varg teuton ördögei törjék szilánkosra, ami maradt belőle. Ezt a nívót és élményt tényleg csak a Rockmaraton tudja a magyar fesztiválszcénában – de nagyon. Upsz, majd elfelejtettem: amíg volt koncertsátor, addig ezek a kisebb, de rendre izgalmasabb akciók még nagyobbat ütöttek – vissza, vissza, ha javasolhatom!
Maratoni menetek – a boldogság arcaival
Bár a régi-régi félelmekre ezerszer rácáfolt a Rockmaraton kavalkádja, még azért itt-ott tartja magát a tévképzet, hogy négy napon át porban és sárban fetrengő, berúgott embertömeg rázza a rőzsét mindenféle kegyelettelen, vad dallamokra. Nos, jelentem, meg aki nem volt ott (vagy ott volt, csak nem hitt a szemének), hogy mindebből a rőzserázás és a vad dallamok sora szentigaz, és oké, nem csak buborékos ásványvíz fogyott a pultoknál, de a Maraton: más.
A hangulat, a közösségi érzés végig frenetikus, mosolygós és derűs, kifejezetten támogató és baráti. Mindenkinek mindenkihez érvényes alapkellék: a mosoly. És itt lehet merengeni a zord külső mögött dobogó nagy szívekről, meg a mord mázról, ami nagyon is érző lelkeket takar, méghozzá okkal és joggal. Ráadásul nem muszáj az elejétől a végéig erre koncentrálni, viszont menet közben érdemes felfigyelni rá, sőt, megörökíteni, megmutatni is: a mindennapok néha gyötrő, sokszor félelmetes, ellenséges vagy éppen riasztóan közönyös valóságából kiszakadva itt ez a sok kis és nagy gyerekember, akik a kegyelettelen, vad dallamokra átszellemült derűvel, mosolyogva rázzák a rőzsét , és mintegy mellékesen, csak úgy, a mindent és minden pillanatot átható jókedvükből eredően megajándékoznak minket a boldogság arcaival.
Sok-sok kisebb vagy nagyobb hozadéka, eredménye van és lehet a fesztiválnak; ezt az elsők közé sorolnám. Utánozhatatlan és pótolhatatlan – már most hiányzik.
Ez már a mi bulink is
Végül, de közel sem utolsósorban essen pár szó a reménybeli jövőről – méghozzá a város és a fesztivál kapcsolata fényében. Tavaly volt egy kulcsmondat, most is érvényesnek gondolom, a város szereti a Rockmaratont és ez a vonzalom kölcsönös – viszont e téren még bővel van esély szorosabbra fűzni a szálakat. Simán el tudom képzelni, hogy a helyi és/vagy térségi metálszcéna képviselői újra színre lépjenek, mint ahogy a most első fecskeként megjelent, az Intercisa Múzeum akciója révén zászlót bontott városismereti programok számának gyarapítása sem elvetélt ötlet. Mondok egyet: vannak olyan helyi fotósok, akik 2017 óta itt vannak, dokumentálnak – milyen szép is lenne a képeiknek találni egy helyet lenn a fesztiválon sima papírra printelve, akár „Vedd le és vidd haza magad!” közösségi akcióval súlyosbítva, meg egy másik helyszínt valahol a városban, ahová egy megnyitó/kiállítás erejéig fel lehetne csalni a Szalki-szigetről mindazokat, akiknek erre van huzalmuk.
Merthogy – és ez már belátás, szándék, ha tetszik, eltökéltség kérdése – a Rockmaraton immár a városé is, jelenleg elsősorban helyszínként, de bőven benne van, hogy idővel egyre inkább a helyi események üde és érdekes színfoltja lehet. Drukkolok érte, őszintén.
Merthogy aki nem hiszi, mekkora buli a Rockmaraton, most egy füst alatt, összesen öt felvonásban láthatja az összes DO-galériát – tessék!
Rockmaraton – kapunyitás (2025) (katt) >>
Rockmaraton 2025 – első nap (katt) >>
Rockmaraton 2025 – második nap (katt) >>
Rockmaraton 2025 – harmadik nap (katt) >>
Rockmaraton 2025 – negyedik nap (katt) >>
(Fotó: Végh Zoltán)
