A 2024/2025-ös szezon végén befejezte harmincöt esztendőn át tartó kézilabdás pályafutását Farkas Zsanett, aki ebből huszonnyolcat a rácalmási kézilabdázóknál töltött, de városunkhoz is ezer szállal kötődik.
Véget ért egy hűséges kézilabdázó harmincöt esztendős pályafutása. A dunaújvárosi nevelésű Farkas Zsanett ebből a harmincöt tartalmas évből huszonnyolcat egyetlen csapatnál töltött el, számtalan szép emléket szerezve és megannyi örömöt okozva a rácalmási kézilabdáért szorítóknak. Kitartása és munkája elismeréseként augusztus 20-án megkapta a "Rácalmás Sportjáért" díjat is, ami nem is kerülhetett volna jobb helyre.
Dunaújvárosi kezdetek, majd betonról a sportcsarnokba
A pályafutását a 2024/2025-ös szezon végén befejező kézilabdázó ugyanis, amit lehetett elért a rácalmási kézilabdázókkal, ám a kezdetek még Dunaújvároshoz kötötték, mert itt ismerkedett meg a sportág alapjaival, árulta el, mikor arra kértük, emlékezzen vissza hosszú pályafutása hajnalára.
– A Dózsa iskolában kezdődött minden, testvérem Lackó röplabdázott, így nekem is muszáj volt sportolnom és egyből a kézilabdával kezdtem, amivel testnevelőnk, Johann József ismertetett meg. Ő választott ki az irányító posztra, mert megvolt hozzá mindenem, a nagy száj, a jó szervezőkészség, s innentől pályafutásom legvégéig ezen a poszton is játszottam. Jártunk reggeli, délutáni edzésekre is, de ezt a tanulmányi eredményhez is kötötte anyukám és nevelőapukám, akik egyébként nagyon támogatóak voltak, s ez is komoly szerepet játszott abban, hogy igen kitartó voltam egész pályafutásom alatt. Az iskola mellett jöttek a Dunaferres évek, itt nagyon sokat tanultam Pergel Pista bácsitól, pár alkalommal még az NB I/B-ben is játszottam gyerekfejjel, ám tizennyolc éves korunkban a csapat nagy része szétszéledt a közeli városok, falvak irányába.
A felnőtté válás nem kezdődött egyszerűen, ma már nomádnak mondott körülmények között, betonpályán, szabad ég alatt edzettek, játszottak, de lerakták azokat az alapokat, amelyekre építve ma már egy minden igényt kielégítő sportcsarnokban készülhetnek a rácalmási kézilabdázók.
– A Dunaferrből Rácalmásra igazoltam, mert a kézilabdát nem akartam abbahagyni és ez összességében remek döntésnek bizonyult, mert az ezt követő huszonnyolc esztendőt itt töltöttem el. A rácalmási éveket még betonpályán kezdtük Nógrádi Sándor irányítása mellett, edzettünk esőben, hóban, télen mentünk be egy kicsit az általános iskola tornatermébe, majd amikor látszott, hogy ez egy működőképes csapat, egyre többet béreltek termet Dunaújvárosban, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy nem engedtük el a kézilabdát Rácalmáson. Idővel én lettem a csapat kapitánya és ez a megtisztelő feladat végig is kísérte pályafutásomat, de volt időszak, amikor nem volt edzőnk és játékos-edzőként is helyt kellett állnom. Sok évet edzettünk és játszottunk a rácalmási betonon, majd Schrick István polgármester megígérte, hogy felhúz nekünk egy csarnokot és az ígéretet tettek is követték, mert 2018-ban elkészült a csarnok, és azóta nagyszerű körülmények között sportolhatnak a kicsik és nagyok is.
Mindent a kézilabdának, Rácalmásnak köszönhet
A rácalmási kézilabda egyik legendájának rengeteget adott a sportág és Rácalmás, négyszer volt bajnok és gólkirálynő, az emberi kapcsolatok mellett számtalan élménnyel gazdagodott, a pályán és azon kívül is családra talált.
– Mit is adott nekem a rácalmási kézilabda? Szinte mindent, gyakorlatilag a második családomat, jóban és rosszban is együtt voltunk. Akadtak nehezebb időszakok, amikor éppen csak egy csapatra valóan voltunk, de közben kijutottunk Svédországba, ami életre szóló élmény volt, a Kolárovo Kupákra is óriási lelkesedéssel utaztunk el. A kézilabda kitartásra nevelt, szereztem nagyon sok barátot, még ennél is több élményt, megismerhettem Pók Ferencet, aki tizenöt évig volt edzőnk, rengeteget tanultunk tőle, és "kislányaiként" tekintett ránk. Páromat is a kézilabda révén ismertem meg, kapcsolatunk gyümölcse Panka lányunk, aki szintén kézilabdázik. Ez a rácalmási csapat nagyon különleges, tényleg szinte minden korosztály képviseltette magát a tizenhárom éves kortól, akár az ötvenig, ráadásul igen komoly megtartó ereje is volt, mert sok olyan gyerek nőtt fel a pálya szélén, aki azóta már aktív tagja a csapatnak.
Egyszer azonban minden pályafutás véget ér, és Farkas Zsanett a 2024/2025-ös szezon végén látta elérkezettnek az időt arra, hogy befejezze a játékot, stílszerűen a vármegyei bajnokságban elért aranyéremmel.
– Így volt szép és kerek a befejezés. Megnyertük a megyei bajnokságot, aranyéremmel a nyakamban, kupával a kezemben, emelt fővel tudtam elbúcsúzni lelkes szurkolóinktól a rácalmási utánpótlás korú gyermekek csillogó szempárjainak kereszttüzében. Nincs hiányérzetem, szerintem büszke lehetek magamra, mert a kézilabdát tényleg szeretetből csináltam, huszonegy éve már munka mellett is, és az, hogy a meccsek után rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, akár idegen emberektől is, szintén hatalmas büszkeséggel tölt el, mert igazából csak a dolgomat tettem és bele sem gondoltam, hogy milyen örömöt okozok, okozunk a kézilabda szerelmeseinek. Most azonban már jöjjenek a fiatalok, s bár "aranyos" csapatom visszajelzése alapján azért még szívesen látnának az edzéseken, vagy nézőként a meccseken, a kézilabdát most még inkább felváltja majd a futás, mert a mozgást azért nem tudom elengedni.
Minden edzőnek ilyen játékost kíván
Meleg szívvel emlékszik vissza egykori játékosára Pók Ferenc is, aki másfél évtizeden keresztül volt Zsanett edzője, s abban is komoly szerepet játszott, hogy ez az interjú elkészüljön Farkas Zsanettel.
Képek forrása: Farkas Zsanett
– Zsankát a kétezres évek elején ismertem meg, amikor a DAC edzőjeként többször kézilabdáztunk ellenük. Már akkor meghatározó játékosa volt csapatának, játékintelligenciájával kiemelkedett a többiek közül. Aztán úgy alakult, hogy 2006. elején én kerültem a Rácalmás SE-hez, ahol 16 évet dolgoztam együtt vele. Játéktudása, elszántsága, kitartása alapján kiérdemelte a "vezéregyéniség" jelzőt pályafutása utolsó pillanatáig. Rövid idő alatt megismertük egymást és a kisebb nézeteltéréseket minden estben tisztázni tudtuk és a közös döntések minden esetben a csapat érdekeit szolgálták. Igazi társam volt a pályán, kölcsönösen segítettük egymás munkáját. Idővel összecsiszolódtunk, tiszteljük és szeretjük egymást. Minden edzőnek ilyen irányítót, csapatkapitányt és barátot kívánok!
