Vásári János a vasmű első dolgozója volt

- Pesterzsébeten születtem és ott is töltöttem a gyermekkoromat. Azonban erről nem sok jó emlékem maradt, mert bár egyedüli gyermek voltam, nem kényeztetett el a sors. Korán dolgoznom kellett, így a középiskolai tanulmányaim után a szigethalmi Csepel Autógyárban helyezkedtem el, műszaki ellenőrként. Aztán ott lettem figyelmes egy felhívásra, amelyben munkavállalókat kerestek a vasmű megépítéséhez. Mivel friss házas voltam és nem volt lakásunk, megbeszéltük a párommal és a szüleinkkel a dolgot, majd jelentkeztünk. Áthelyezéssel kerültünk ide, így lett a vasmű a második munkahelyem. Amit ígértek, azt be is tartották, pár hónap múlva megkaptuk a lakásunkat a technikumban, ahol a mai napig is élek. – mesélte János bácsi.

Azt is elmondta, az édesapja kereskedő volt, de ez akkoriban nem volt veszélytelen foglalkozás. Édesanyja a Nyugatival szemben, egy étteremben volt főszakács, tíz szakácsnő tartozott a keze alá. Egy ideig náluk laktak. A feleségének sok testvére volt, oda nem mehettek, és nem is akartak Pesten maradni. Feleségével negyvenegy évig éltek együtt, de egy tragikus autóbalesetben elvesztette őt. Egy gyermekük született, de ma már két unoka és két dédunoka színesíti meg János bácsi hétköznapjait. Ráadásul a lánya, Rózsika, a szomszéd lakásban akik, így könnyedén meglátogathatják egymást. Ennek ellenére nem telepednek egymásra.

- Még ma is megfőzök magamra, minden nap! Nem vagyok válogatós, a kedvenceim a jó magyaros ételek, mint a köröm- és a pacal pörkölt. De csak kisebb adagokat készítek, nem szoktam eltúlozni a mértéket. Az alapanyagot is magam vásárolom meg. Csak a nagymosás alkalmával kérek segítséget.

Fényképeket nézegetünk. János bácsi igen fess fiatalember volt annak idején.

- Szerettem a jó zenét, az akkori zenekarokat. A feleségemmel, Rózsikával is egy lokálban ismerkedtünk meg. Persze, akkoriban még más erkölcsi normák és szokások voltak. Később is gyakran töltöttük ott a szabadidőnket. Volt egy zongorista barátom is, akitől ezt-azt megtanultam pötyögni. Szívesen átjártunk Dunaharasztiba és Soroksárra is szórakozni. Emlékszem egy különleges esetre! Akkor már édesapám vett egy házat Csepelen és télen, a befagyott Duna jegén jártunk, keltünk, nem lévén megfelelő tömegközlekedés. Egyik alkalommal a párom alatt beszakadt a jég. Úgy tudtam kihúzni, hogy levettem a kabátom és azt nyújtottam oda neki. Bizony, meleg helyzet volt!

A későbbiekben is akadt pár forró pillanat az életében. Például a világháború idején.

- Akkor még Csepelen laktunk. Engem küldtek be a központba vásárolni, mert kevés bolt volt még és még kevesebb tartott nyitva. Emlékszem, Erzsébetről jöttem haza a legnagyobb bombázások közepette. A csepeli Duna-parton – ma sem tudom miért – a Dunát bombázták az oroszok. Iszonyú robbanások voltak, én pedig nemes egyszerűséggel hasra feküdtem, nehogy eltaláljon egy repesz. Aztán a bombázás után én is folytattam az utamat hazafelé. De sajnos, azt is megtapasztaltam, hogy milyen ereje lehet egy bombának, mert láttam hullákat még a háztetőkön is…

Évekkel később egy balszerencsés autóbalesetet is túlélt, bár a bal szeme megsérült.

- A balesetünknél nekicsapódtam a műszerfalnak. Meg is műtötték, de később begyulladt. Olyan gennyes volt, hogy a gyárból felküldtek a fővárosba, az Illés utcai Szemklinikára. Persze, a politikai helyzet is különleges volt, mert 1956-ot írtunk és a legforróbb napokat éltük. De nekem nem csüngött le a szemhéjam, hát menni kellett! A klinikán kiszedték a varratot, kaptam rá nagy kötést és mondták, hogy két-három év múlva újra meg kell műteni, majd hazaengedtek. Igaz, - mondja mosolyogva – ez végül a tűiszonyom miatt elmaradt. Szóval, visszafelé jövet kriminális volt az út. Ahol nem volt a bombázástól felszaggatva, ott ellenőriztek. Tele volt orosz ágyukkal és tankokkal. Ekkor hoztuk haza Pestről Borovszki Ambrus elvtársat is, aki a lányánál volt éppen. Persze, hogy akkor igazoltattak minket. Megállítottak Budán, még a régi 6-os úton és kérdezték, hogy a forradalomban sérültem-e meg. Nemmel feleltem, és elővettem az orvosi papírjaimat. Az én irataimat elkérték és megnézték – még most is megvan a szekrényben az a papír – míg az „Öregét” nem, pedig azt mondtuk, hogy ő az apám és engem kísért fel a kórházba. Szerencsére elengedtek és utána gond nélkül hazajutottunk. Másnap, már itthon, a pincébe kellett lemennem nekem is, mert az oroszok tankokból lőtték a várost, a bepucolatlan épületeket.

János bácsiék később az Üdülő soron vásároltak egy telket és szinte minden szabadidejüket ott töltötték.

- Nagyon szerettem a kerti munkát. Különleges kertem volt, a csodájára jártak! 16 karós gyümölcsfáim voltak, kordonban álltak az ágak. A kertünkben találtunk egy forrást is, aminek iható vize volt, be is vizsgáltattuk. Három gyűrűbe folyt a víz, még a szomszédnak is jutott bőségesen. Mindig megtaláltam a munkát, lekötöttem magam. Még a mai napig is elhívnak segíteni, hogy mutassam meg, hogyan csináltam, vagy tanítsam meg a metszést! Cserébe gyümölcsöket kapok. Tavaly is 129 üveg savanyúságot és gyümölcsöt raktam el, mert ezeket nagyon szeretem. A kertet akkor adtam el, amikor a feleségem meghalt. De a mai napig sajnálom, mert nagyon sok munkám volt benne, még ha örömmel is csináltam.

János bácsi arra a kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka, csak nevet.

- A hosszú élet titka a rendszeresség és a pontosság. Minden nap este fél 6-kor vacsorázom, majd 18 órától pihenek egy órát. Ilyenkor általában megnézem a híreket. Utána lefekszem és alszom pár órát, aztán felkelek, megnézem a késő esti filmeket. Sajnos, 21 óra előtt nincsenek jó filmek, míg 23 óra után már valóban jó filmeket adnak. Tehát, megnézem ezeket, akár éjjel 2-ig is, aztán visszafekszem. Reggel legkésőbb fél 7-kor felkelek, de inkább 6-kor, aztán rendbe hozom magam, majd bevásárolok a piacon és az üzletekben. Délutánonként a barátaimhoz és az ismerőseimhez járok el, vagy ők jönnek hozzám. Egyszóval feltalálom magam.

S valóban, igyekeznünk kell a faggatózással is, mert hamarosan készülődnie kell, hiszen jön érte egy barátja. Végezetül a városhoz való kötődéséről kérdezem.

- Szeretem ezt a várost! Nem mennék el innen semmi pénzért sem, pedig hívnak Pestre is, de nekem itt tetszik, szeretek itt! Sokat sétálok a Duna-parton, sőt, ha bulik vannak ott, akkor képes vagyok lemenni és körülnézni.