Ünnepidéző emlékeim közt kutatok. Az első legyen Szentkút. Azon a pünkösdön Mátraverebélyről az erdő közepén megbújó, nyolc évszázada ott álló templomhoz tartottam. A hegyre kapaszkodva embertömeg közepébe csöppenek. Kányásnál már rengetegen vagyunk. Mindannyian a nevezetes búcsújáróhelyre igyekszünk.
Harangkondulás jelzi az irányt, meg a távolból egyre erősödő énekszó. Megérkezünk. A hegyoldalba mélyülő sziklabarlang előtt szabadtéri oltár. A fák övezte félkörben már sokan szoronganak, néhányuk kezében kereszt, egyik-másikon kis tábla a falujuk nevével. Az átellenben lévő dombon zarándokzászló, rajta Szécsény felirat. Hírüket hallottam már, ők a mindig visszatérő szécsényi zarándokok. Negyven-egynéhány kilométert gyalogolnak, kapaszkodnak hegynek föl, aztán völgybe ereszkednek, megint hegy, megint völgy. Szombat hajnalban indulnak, estére megjönnek, éjszaka itt megalszanak. A vasárnapi mise és a körmenet után ismét gyalogosan haza. Évszázados fogadalmukhoz máig hűek.
Milyen parányi ez a Szentkút a csíki zarándokhelyhez képest! Csíksomlyón százezrek közös hit- és magyarságmegvallása történik évről évre. De a lélek itt is, ott is ugyanazt visszhangozza.
Azon a somlyói pünkösdön már korán reggel a hegyre kapaszkodtam…
Az első utam a Kis-Somlyóra vezet. A Jézus-hágón végigjárom a keresztút állomásait. Az első stáción ez az írás: „Ősi hitünk, székelységünk maradandó neve-képpen álljon e szent emlék! Álljon e szent téren!” Fönt, a tetőn ösvény fut a három kápolnáig. A templomok egyik őse már Szent István idejében, 1002-ben is itt állt. Szemközt a legendák hegye, a Nagy-Somlyó. Hatalmas bükkerdejében élt egykor a fejszés remete, Vízi Márton. Ma nem remeték járnak erre – zarándokok. Hatalmas tömegben. Harangszóra a két hegy közti Nyeregbe igyekeznek, hogy a Hármashalom-oltár előtt a közös magyar hitvallás részesei legyenek. Négy és fél évszázada élő ez a somlyói rítus!
A csíksomlyói zarándokok tudják: esőkabáttal kell érkezni. Mert ritka az, hogy a verőfényben indult mise közben nem szakad le az ég. Azon a szombaton is, amikor a szertartás a glória-szakaszhoz ért, esővel érkezett a szél. Sokan jelet látnak ebben, a Biblia szavainak megéledését: „És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése…” Nos, jel vagy sem, gondolja ezt mindenki úgy, ahogy a hite diktálja. Számomra az igazi jel az, hogy az embertömeg kitart a viharban is.
Pünkösd kinek ünnepi meghittséget és szakrális tartalmat jelent – hiszen ez a keresztény egyház születésnapja, amikor az apostolok a Szentlélek áldását kapták –, kinek meg profánabb dolgot: tavaszünnepet. „Piros pünkösd napján szívek megújulnak” – mondja a népi töredékekből építkezett Kodály-mű, megmutatva ennek az ünnepnek a többarcúságát. A néptudatban ugyanis pünkösd a tavasz valóságos kiteljesedését is jelenti. Örömünnep. Egykori szokás szerint házról házra járva a fiatal lányok köszöntőt mondtak. A Dunántúl népe ezt püskösdikirályné-járásnak hívta. A megújulást volt hivatva köszönteni, mint minden tavaszünnepünk.
