Bizarr kettősség: a majd évezredes múltú Pentele sorvad, a csak 1951-ben született Sztálinváros gyarapodik – ez az ötvenes évek derekának rögvalósága. Kevés település viselt efféle kétarcúságot, ez a város társadalmát is tragikus módon kettéosztotta: a penteleiek lettek a másodosztályú polgárok.
Már túl vagyunk a falu korábbi fejlődésének megakasztásán, a "múlt megtestesítőivel" való leszámoláson – amint erről dr. Illyés Józsefnek a Fejér Megyei Levéltárban őrzött, az 1948 és ’56 közötti időszakot felölelő iratai egyikében olvashatunk:
"Dunapentelén a megszorító intézkedések a környező településeket figyelembe véve súlyosabban érvényesültek. 1950 őszétől folyamatossá váltak a kitelepítések, néhány hónap alatt 44 családot – 2 tisztviselőt, 8 iparost és kereskedőt, 33 földművest és 1 volt földbirtokost – telepítettek ki, ingó- és ingatlan javaikat lefoglalták, állami tulajdonba vették. Az 1950-1951 telén végrehajtott kitelepítéssel a dunapenteleiek korántsem mentesültek a zaklatásoktól. 1952 tavaszáig további 20 család házingatlanát kommunizálták. Az Elnöki Tanács házingatlanok állami tulajdonba vételéről szóló törvényerejű rendelete végrehajtásáig 62 lakóház került állami tulajdonba. Ezzel befejeződött az a közel két és fél éven át tartó folyamat, amelynek során felszámolták a tehetős parasztgazdaságokat, megszüntették az önálló kisipart és kiskereskedelmet. A kiépülő diktatúra ellenségeit, elsősorban a kulákokat – az azzá nyilvánítottakat – földönfutókká, megbélyegzettekké tették, majd elűzték több évtizedes, esetleg – a családot illetően – évszázados otthonaikból. 1956 októberéig a kitelepítetteken kívül további 19 család került kuláklistára, velük szemben hol nyíltan, hol burkoltan lépett fel a helyi hatalom."
Mindeközben persze új város születik: több mint ezer lakás épül, ezrek érkeznek ide – kőművesek, bányászok, kubikusok, asztalosok, még egy puskaműves is! – hogy a kokszoló, a kohómű, az acélmű vagy a többi üzem egyikében munkát kapjanak.
Ahogy telnek az évek, a kettészakadt település lakói egy dologban egységesülnek: egyformán nő körükben az elégedetlenség, az új telepeseknek és az őslakosoknak egyaránt elegük lesz a hamis propagandából, a távolinak tűnő "boldog jövő" és a jólét ígéretéből, a kiszolgáltatottságból. ’56 tavaszától a betelepült értelmiségiek vitaesteket szerveznek, s ezeken a munkásokkal együtt bírálják az önkényes vezetést és a rossz döntéseket. A radikális hangadók már politikai és gazdasági változásokat követelnek.
Május 24-én megalakul a Fáklya Klub, amelynek szellemi vezetője Sándor András író, alapító tagjai pedig többek közt dr. Grosszmann Sándor, a kórház igazgató főorvosa, Gerendás András technikumigazgató, dr. Tirpák Endre ügyvéd, Forbáth Róbert vegyészmérnök, a vasmű laboratóriumának vezetője. Rendszerkritikus tevékenységük nem hoz ugyan áttörést – üzeneteik nem jutnak el a munkásokhoz –, de ez is intő jel a hatalomnak. Még inkább az a népi kollégisták június 28-án megtartott sztálinvárosi találkozója. A Történeti Hivatalban őrzött dokumentum rögzíti: a jelenlévők éles kritikával illették a pártvezetést, többen egy új népi forradalom szükségéről beszéltek.
Az Óvárosban is egyre nagyobb a feszültség. Mozgalom indul a kitelepítettek és a politikai okokból kisemmizettek érdekében. Október 16-án a városi tanács ülése majdnem botrányba fullad: késhegyre menő vita bontakozik ki a Sztálin út nevének megváltoztatása kapcsán. A parázs szócsata végén Csendes István tanácstag már a Sztálinváros név eltörlését, újra cserélését követeli. A megrettent városvezetés bizottságot jelöl ki a "fontos kérdés" megtárgyalására, s a vitát elnapolja.
A "sztálintalanítás" pár nap múlva – igaz, csak átmeneti időre – a forradalom kitörésével következik be…
