Írók és tollnokok – Sztalinváros, 1955

Hatvan éve született meg az újvárosi élményeket hordozó novelláskötet, a Varázsige. Szerzője Palotai Boris, egy „küldött”. Az akkori íróknak ugyanis pártfeladatként jutott, hogy felmutassák az országnak az acéltermelés nagy, hősi példáját. Írók sora rajzott ki Pestről Sztálinvárosba. Némelyikük bárcsak ne tette volna…

Termékeny, mint a Trabantgyár

Az írónő az ötvenes évek elején úgy döntött, megmerítkezik a „vas és acél országának” valóságában. Gyakran jött Újvárosba, gyűjtötte az élményanyagot, és írt – népnevelő riportokat, novellákat, regényeket. 1951-ben megjelent a Kakasszó című kötet, ezt követte egy ifjúsági regény, a Sztálinvárosi gyerekek, majd az említett Varázsige. Műveiből több film is készült, így a városban játszódó Én és a nagyapám.

A „helyi színeken” túl a bő termés nem sok maradandó értéket hordoz. Onagy Zoltán 2009-ben írt bírálata szerint az írónő „írástechnikailag, tartalmilag a múlt. ... Ha a pillanat gazdasági és sikerigényét ki is elégíti a politikai előny, a jövő tekintetében levetkőzhetetlen teher. ... Pedig termékeny író volt kétségtelenül, mint a VEB Sachsenring, a Trabantgyár.”
Palotai Borist inkább lelkes párt-agitátorként, mintsem jeles íróként tartja számon az utókor. Pedig volt egy-két tényleg jó műve. A sikerfilm, a Kiskrajcár forgatókönyvét például ő írta – igaz, társszerzőként, Sándor Andrással és Thurzó Gáborral.

Egy lelkes ifjú az írókongresszuson

Egy hajdani fiatalt, mondjuk úgy: írót, Tóth Gyulát is a párt delegálta Sztálinvárosba, hogy okosítsa az erre aligha rászoruló munkásembereket. A kor embere volt, a kor múltával ő is elment. Ám amíg itt volt, harcolt a munka (és az irodalom) frontján. A magyar írók első kongresszusán, 1951-ben felszólalt (az igazi íróknak fogalma sem volt, ki ő, akiből csak úgy áradnak a lelkesítő szavak). Íme egy gondolatsora a kiváló erdélyi író, Szabó Gyula emlékezése szerint:

„Tóth Gyula következett, aki »a legutóbbi öt hónapot Dunapentelén töltötte«. Azok közé a fiatalok közé tartozott, »akik a felszabadulás után vették kezükbe az írás fegyverét«, s mielőtt megállapította volna, hogy »Dunapentele az írók számára is harci terep«, annak mibenlétéről bővebben is szólt: »Ha látták volna azokat a lázas napokat, amikor Pártunk Központi Vezetősége zászlajáért folyt a küzdelem a kongresszusi verseny folyamán; hogy a szocialista várost, a Dunai Vasművet építő dolgozók s ifjúmunkások 200, 300, 500 százalékos teljesítmények után milyen szenvedélyesen kezdtek hozzá egy-egy jelenet, egy-egy vers megtanulásához, hogy méltóan ünnepeljék a kongresszust! Mi tennivalója van például e nagyszerű versenyben az írónak? Az, hogy maga is beálljon a versenyzők sorába…«.

Ez tehát a lelkes Tóth Gyula, aki olyan míves írásokat hagyott az utókorra, mint a Dunapentelei álom című verskísérlet. Így kezdődik: „Pattog a tűz, jó meleg van / A szobában áldott csend van. / Teát főz a nagyanyó / és a tájra hull a hó.” A vers, sajnos, ebben a stílusban is folytatódik… A vasmű-újság őrzi a remekbe szabott sorokat, csakúgy, mint „termelési” regényének fejezeteit. Bármily megdöbbentő, a Dunapentelei álom egy 1953-as lengyel antológiába is bekerült – Vörösmarty, Petőfi, Illyés (!) versei mellé…

A minőség: Margit, Dezső és Harcsa

A kor persze termett kiváló műveket. És igazi tehetségeket. Az egyikük életműve viszont töredékes maradt. Durmits Árpád jó tollú, bátor újságíró volt, a szépirodalom sem volt idegen tőle, sőt! 1956 tavaszán költözött családjával a városba. Társaival megalapította az Igazság című lapot. Gyújtó hangú, remekül megformált írásai adtak a forradalom idején lelkierőt az embereknek. A bukás után börtönre ítélték. Alkotó tehetsége igazán nem bontakozhatott ki: a reményeiben csalódott, megkeseredett férfi 1959-ben öngyilkosságba menekült.

Sztálinváros korkrónikájához nélkülözhetetlenek a munkáslánynak ide szegődött egyetemista, a „jöttment” költőnő, Szécsi Margit versei: barakkromantika mögé rejtett valóságkép, amelyben „izzadt emberszag száll faltól-falig”, az embereket „eldöntötték az álomi borok”, s ahol „Messziről csille-sírást hallani, / s itt szalmazsák zizeg egy dallamot”. A költőnőt aztán másfelé vitte életútja – de vannak, akik maradtak, örökre. Például Kemény Dezső. És Barsi (Harcsa) Dénes. Betelepülők voltak, s a város becsült „nagy öregjei” lettek.

Az 1925-ös születésű Kemény Dezső előbb érkezett: a valóságkereső fiút otthagyta az egyetemet, ott a szerkesztői állást is, munkás lett. És író, igazi „szabad lándzsás” alkotó, szociográfus, valóságkutató – sajnos már csak volt… A száztíz éve született Harcsa is elment már régen, még 1965-ben, de előtte nyolc évig itt élt és alkotott. Ő is azért jött, hogy a nagy átalakulást megörökítse. Akkor, 1960-ban már jeles életmű volt mögötte. Itt írt ifjúsági regényei kordokumentummá lettek. Szerette választott városát, egy nagy munkára készült – Dunaújváros társadalomtörténetét szerette volna megírni. Erre már nem futotta az idejéből.
Az újvárosi irodalom vele – velük – a legjavát veszítette el.