A mi időkapszulánk

"… és ha egy kicsit ráér rám gondolni, akkor írjon, hogy ne unatkozzam magam agyon." Egy üzenettöredék ez 1927-ből. Viseltes képeslap őrzi. Vajon mit takar sejtelmes a mondat? Írója magányos? Régi barátját szólítja meg? Netán színvallásra akarja késztetni a szívbéli kiválasztottat, a címzettet? Mint megannyi, múzeumban-levéltárban őrzött tárgy és üzenet, alighanem ez is már föltörhetetlen kódot rejt…

A képeslapot, amelyről a mondatot idéztem, a Pentelén üdülő Fabricius Edith kisasszony adta postára 1927. szeptember 12-én. Tudatta ebben a címzettel, Póka Pivny Aladár királyi szabadalmi bíróval, hogy jól van, a Pálhalma-pusztai fenyvesek között élvezi a jó levegőt, a Dóra-kastélyban úgy érzi magát, mint egy mesebeli királykisasszony, és „ …mint láthatja, Magára is gondolok a jó dolgom közepette.”
Mi más ez, mint egy titkos vallomás. De kik voltak ők? Edith kisasszony tán a nevezetes soproni városbíró, Fabricius Endre leszármazottja lehetett? Merre vezetett vajon az útja? A Dániában, Amerikában később azonos néven jegyzettek tán csak a névrokonai voltak? És a képeslap címzettjének sorsa mi lett? Ritka név viselője volt, szinte bizonyos, hogy azonos az amerikai függetlenségi háború magyar hősnek, Kováts Mihály ezredesnek az életét kutató Póka-Pivny Aladárral. A többit a titkok tára rejti…
Számtalan képeslap indult útjára a múlt század elején az akkor népszerű üdülőhelyről, Pentele-Pálhalmáról. Üzenetek, gyorsjelentések, hangulatképek, élethelyzetek jelzőkövei. Megannyi kis „időkapszula”.

A hetvenhat éve ismert fogalom – az Amerikából elterjedt time capsule – köré mára legendák szövődtek. Az első időkapszulát az Egyesült Államokban, New Yorkban rendezett világkiállítás idején ásták le a földbe, azzal a szándékkal, hogy utódainknak, a 6939-ben élőknek üzenjenek a „történelem közepéről”. A Flushing Meadows Parkban rejtező kapszula tizenöt méter mélyen, betonszarkofágban pihen. A réz-króm-ezüst ötvözetből készített hüvelyben hétköznapi használati tárgyak vannak, aztán könyv, mikroszkóp, növényi magvak, és persze kordokumentumok, filmhíradó-részletek, mikrofilmre rögzített szakrális iratok, tudományos leírások, szótárak – tudósítások arról, hogyan élt az ember a Földön a XX. században.

A „civilizáció kriptája” – ez korunk egy másik időkapszulája 1940-ből: Georgia államban az atlantai Oglethorpe Egyetem alagsorának egy kamráját megtöltötték a korkultúra lenyomatát jelző tárgyakkal. Légmentesen lezárták, acélajtaját lehegesztették, lepecsételték, azzal a meghagyással: évezredek múltán, csak 8113-ban szabad kinyitni. A kilencedik évezred, 8113 – megfoghatatlan ez a mai halandó számára. Mit kezdenek vajon a kései utódok a nekik tán érdektelen limlommal? A négyszeresére nőtt idő miatt tán már értelmezni se tudják majd? Vagy ellenkezőleg, értik, milyen volt az élet egy nem túl szerencsés korban? Bizarr dolog, mesélni azoknak, akikről azt se tudjuk, élnek-e egyáltalán, vagy... de hiába törjük ezen a fejünket. A végtelen időben a kis távlatok elvesznek.

Ma már több időkapszula kering az űrben. A Pioneer-10 és testvére, aztán a két Voyager űrszonda röpül a megfoghatatlan, a valószínűleg soha meg nem ismerhető felé, sok-sok tárgyat és jelekbe sűrített információt visznek: Drake–Sagan csillagász páros Pioneer-tábláját, a Földről az űrbe küldött első fizikai üzenetet. A kutatók úgy tartják, hogy a táblán lévő adatok más civilizációk, idegen lények számára is érthetőek lesznek. Ezt tartják a nevezetes Voyager-aranylemezről is. Ezen a Naprendszerről, a Földről és az itt élő emberiségről halmoztak fel minden általunk tudhatót, arra a valószínűtlen esetre felkészülve, hogy a szondát a távoli jövőben netán értelmes lények találnák meg. De így lesz-e? Mi igazolja vissza a vakhitet? A kétség teljessé válik, ha belegondolunk: van űrszonda, amely a legtávolabbi célpontjáig, a Bika csillagkép legfényesebb darabjáig kétmillió év múlva jut el...

De térjünk vissza a Földre, a mezőföldi rögvalóságba.
A mi időkapszulánkba az jut, amit az utódoknak címezve hátrahagyunk. Gondoskodunk-e vajon arról, hogy a személyes üzenetünk, az eleink és a mi szellemi hagyatékunk eljusson hozzájuk? A nagyanyáink, dédanyáink széljegyzeteit őrző régi kalendárium, a betűvető öregek feljegyzései, a rokonok küldte hajdani képeslap, az ósdi vásárnaptár, egy foszlott szélű cselédkönyv, egy fél évszázados gyászjelentés – mind-mind kordokumentum. Nem kéne így utólag, az őseink helyett, az ő nevükben megtölteni az időkapszulájukat?

Akkor és a most

Egy felhívással fordulunk Önökhöz, kedves olvasókhoz! Bizonyára meglapul egy-egy régi képeslap a fiókban a régmúltból, vagy talán a közelmúltból, amelynek fő képe a várost ábrázolja. Küldje el szerkesztőségünkhöz, mesélje el történetét, és mi hasábjainkon, valamint a Dunaújváros Közéleti Hetilapban közölni fogjuk. Egy összeállítást készítünk belőlük, milyen is volt a város az egykori képeslapokon. A fiatalabb polgárokat sem hagyjuk ki a kezdeményezésből. Tőlük azt várjuk, olyan képeket küldjenek el szerkesztőségünkbe, hogy milyen képeslapot készítenének a mai városunkról, mit látnának rajta szívesen? A megújult főteret? A Mukin játszó gyerekeket? A Duna-parton szalonnát sütő társaságokat! A lehetőség végtelen, csak a fantázia szabhat határt. Ne habozzanak, küldjék el e-mailben a szerkesztoseg@media-haz.hu e-mail címre, vagy postai úton a Kenyérgyári út 1. szám alá, de személyesen is elhozhatják szerkesztőségünkhöz (Kallós Dezső utca 1.- főiskolai Médiacentrum).