Az ősforrás

Várkonyi Balázs - 2015. április 11. 7:59

Hol kezdődik a költészet? Nem a verssel, az biztos. Szerelmes úrilány rímbe kényszerített könnyes vallomása, öregedő postatiszt négysorosokba szedett visszaemlékezése ’pro forma’ lehet vers, de attól az nem költészet; nem is beszélve a versipar múló emlékű szorgosainak feledésre ítélt műveiről.

Az értékhordozó magyar líra e szavakkal kezdődik: „Volek syrolm thudothlon”. Mai értelmezés szerint: „Valék siralom-tudatlan”. Igen, ez a XIII. század végén született Leuveni-kódex gyöngyszeme, az Ómagyar Mária-siralom. A legértékesebb verses szövegemlékünk ez – hisz’ az első. „Világ világa, / Virágnak virága! / Keservesen kínzatol, / Vas szegekkel veretel”… ez az egyszerű versszépség már mindörökre meghaladhatatlan.

Az ősforrástól másfél évszázadot kell előre mennünk, hogy rábukkanjunk az immár név szerint ismert első költőnkre: a Csezmiczei Jánosként született, s Janus Pannoniusként híressé lett verselő püspökre. Az újabb évszázad megtermi Balassit, aztán az 1700-as évek Berzsenyit, Batsányit, Csokonait, európai minőségűvé lett költészetünket, pedig még csak eztán jön Kölcsey kibontakozása, Vörösmarty naggyá érése, Petőfi kirobbanása, Arany bölcs útjelzővé nemesülése… micsoda értéktömeg ez így együtt! A minőségépítmény újabb emelete a XX. század, amelybe egyenértékűként ér be Ady, Babits és Kosztolányi, s a századelő két szülötte, a zseniikrek: Dsida Jenő, József Attila… és itt álljunk is meg.

A költészet ünnepe, József Attila születésnapja van.

Mely kötetet üti föl a versszerető e napon? Mindegy is. Kinek melyik versét tartja a legszebbnek az olvasó? Ízlés dolga. Melyik a legszerethetőbb? Na, ez aztán végképp lelkiállapot kérdése. Csak az bizonyos, hogy van, ami megkerülhetetlen – a Himnusztól a Szózatig, a Nemzeti daltól a Walesi bárdokig; és milyen gazdag még a leltár! De kihagyjuk-e életünkből azt a megrendítő tizenkét sort is akár, amit Ady Az Úr érkezése-versébe vésett? Nem vétek-e olvasatlanul hagynunk Babits 1916-os jajkiáltását, a Húsvét előtt címűt? Szabad-e elsumákolnunk Dsida Psalmus Hungaricusának olvasását azért, mert „nehéz vers”, és így nem lehetünk tanúi, ahogy megtér őshitéhez, a „magyar szigetre”? Na és a ma épp száztíz esztendeje megszületett József Attila: akarjuk-e meghallani ma is a legmélyebb sóhaját? „… édes Hazám, fogadj szivedbe”; és akarjuk-e érteni a legtalányosabb-legszebb vallomását, az Ódát?

Pilinszky írta róla: „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.”

Indulok a könyvespolchoz…