„Róka koma nagy ehetnám volt. Lukba bebúja, piszkos az orra, nem lehet ám gyere ki!” Egy iskolai dolgozat őrzi ezt a mondatot. A gyerkőcöknek a saját szavaikkal kellett egy mesét visszaadniuk a csirkeólba szorult falánk ravaszdiról. Az egyik fiúcska az idézett kétsorost kínlódta ki magából.
Az irkalapot Magdus néni életpályájának kis emlékei között leltem. Vajon a tanítónő mérgelődve, ingerülten, vagy ellenkezőleg, derűvel fogadta a „mintadolgozatot”?
Segítek: derűvel. Mosollyal. És bátorítással. Mert ő, aki az egész életét arra tette fel, hogy nehéz sorsú gyerekeket igyekezzen egy jobb világba átvezetni, sosem veszítette el türelmét. Nem korholt, nem szidalmazott – teljesítményre késztetett. Fiától tudom, a derű és a humorérzék segítette át egyik napról a másikra; mert nem volt könnyű nap mint nap szembesülnie a lélekölő kétséggel, hogy mekkora a hátrány, mennyi még a pótolnivaló…
Magdus néni kitartott. Hajnalban kelt, vonatra szállt, utazott a városból a kicsi faluba. Sokan nem értették: mire ez az áldozat? Amikor kollégái kijárták, hogy az „önkéntes száműzetésből” visszatérjen a nívós városi iskolába, ahol annak előtte tanított, azt mondta: de engem a gyerekek ott várnak! És tényleg várták. Nyugdíjazása után is kijárt, ő volt az örök helyettesítő.
Sokan vannak a Magdus nénik, az elhivatott „nemzet napszámosai”. Őket köszöntjük pedagógusnapon. Egyébként ez a mai nap „hármas ünnep”: ekkor tiszteljük meg az építőmesterség művelőt is, és az amúgy csütörtökre eső, de praktikus okból vasárnapra helyezett egyházi ünnep, Úrnapja is ma volna. Néptanítók, házépítő pallérok, egyháziak hivatásszolgálatban van egy fontos közös pont: a biztos alap megteremtésére törekvés. Az örök építés. A késő-középkori zseni, Leonardo da Vinci építészeti írásából való intelem így szól: „Mindenekelőtt arra ügyelj, hogy minden falnak, még ha vékony is, az alapja a talajon vagy jól megalapozott boltozaton legyen.” Az már más kérdés, hogy ez a „jól megalapozott boltozat” fizikai, vagy a szellemi-lelki építmény szolgálatában áll…
