A Darvasi-életmű eddigi legnagyobb kihívása az Utószó élő antológia fókuszában

Bő két hét alatt két kegyetlenül erős beszélgetés – remek mérleggel fut az Utószó sorozata a Kortárs Művészeti Intézetben (ICA-D), ahol visszatérő vendégként Darvasi László író mesélt pályája eddigi legnagyobb vállalásáról és vállalkozásáról még múlt kedden este. 

"… elszabadulhat a pokol"

"Nemzeti regény" – így definiálta művét a szerző a DSTV kamerája előtt, és valóban, méghozzá egy sajátos időszámítás szerinti történet, mese elevenedik meg a három kötetes, 1700 oldalas regényfolyam során. A Kálvin János Református Gimnázium és Általános Iskola, valamint az ICA-D közös sorozatának legutóbbi felvonása persze még távolabbról startolt, hiszen a költői, majd novellaírói pálya kacskaringóiról is beszélt Darvai László – aki a szöveg születésével kapcsolatos dilemmáit is megosztotta a népes hallgatósággal:
– Költőként kezdődött a pályám, sőt, mintegy tíz éven át úgy is gondoltam, hogy költő leszek. Aztán következett egy váltás, rájöttem, hogy a mese, az elbeszélés a terepem, az vált fontossá, hogy emberi sorsokon gondolkodjak. Másképp jár az ember agya, ha verset, és ha prózát ír – és megint más a regény, ott elszabadulhat a pokol. És szintén más a dráma, hiszen ott ráadásul látja az ember a színpadot, az előadást. De van egy közös pont, méghozzá a teljesítmény, az, hogy érvényeset, jelenlévőt szeretnék alkotni, eltökélt szándékom, hogy intim, mégis mindenkihez szóló irodalom legyen a vége.

Az ő XX. százada

A nagyprózához vezető út első komoly állomása A könnymutatványosok legendája című regény volt – érdekes adalék, hogy címadó főhősei először egy rövid novellában tűntek fel, azóta a Darvasi-univerzum visszatérő alakjai, ha csak egy villanásra is, de a regények többségében minimum átsuhannak –, mint a beszélgetés során a szerző felidézte, éppen "ők" vezették a regényírás felé:

– Utólag már tudom, hogy minden író álma, hogy nagyregénybe kezdjen, és nálam egyértelműen a könnymutatványosok akartak először regényhősök lenni. Aztán következett a felismerés, hogy házat építeni biztosan könnyebb, mint regényt – ott van recept, terv, panel, tégla, míg a regényírás kalandok, váratlanságok és újrakezdések sorozata. És az örömmel vegyes félelem is új élmény volt, amikor elkészült – de jó dolog, kétségkívül.
A középkori könnymutatványosok tehát visszatérnek az új regény lapjain is – bár a Neandervölgyiek regényfolyama (leginkább) a XX. századi Magyarország helyszíneire és kataklizmáiba viszi, löki, csábítja az olvasót. Családregény, méghozzá úgymond reprezentatív famíliákkal, a történelem ott van végig, és – szintén a szerző szavaival – "mindenkivel megtörténik minden":
– Azt nem lehet elhatározni, hogy ekkora könyvet ír az ember, ráadásul nem befejeztem, hanem felfüggesztettem – a könyv utolsó lapjai nem a végét jelentik, hiszen a történet egészen a jelenig szeretne ívelni, igaz, a folytatást egy másik idősíkkal, a jelenünkből indítva, visszafelé tervezem elmesélni. Merthogy ez a feladat, ha tetszik, az emberré válás kulcsa: hogy megélje és elbeszélje az életét. És persze ez élesen vetődik fel a XX. század esetében – hogy elmesélhető-e a nagy traumák és nagy veszélyek közepette, mit érzünk, hogyan és mit gondolunk, mi fáj és mitől voltunk boldogok. Ezek a témák foglalkoztattak – és ezekre a kérdésekre kerestem a választ, abszolút korszerűtlen módon, nyomtatott regény formájában.

(Fotó: Végh Zoltán)