Nézegetek egy fotót. Remek kompozíció, kifogástalan kép. A magyar parasztság elégedettségét tükrözni – ez volt a hivatása. Az 50-es évek elején, egy agitációs plakáton jelentek meg ezek a boldog parasztok. Vagyis az őket alakító statiszták.
Az igazi parasztember akkoriban cseppet sem volt boldog. Sokukat már fenyegetéssel, olykor veréssel a „közösbe”, a tsz-ekbe kényszerítették. Másokat meg teljesen nincstelenné tettek: a „kulákokat”. A módosabbakat. Azokat, akik mindig is gazdálkodási mintát adtak a többieknek; és hagyománytiszteletükkel, vallásosságukkal, erkölcsösségükkel példát mutattak. A középosztály – s benne a tehetősebb parasztság – megtörésének időszaka volt ez.
1948-ban kezdődött. A pártfőtitkár az augusztus 20-ai hírhedt kecskeméti beszédében hirdette meg a kíméletlen harcot a kapitalista rendszer „szekértolói” ellen, akik akadályozzák a mezőgazdaság szocialista átszervezését. Ők – mondta Rákosi Mátyás – a „dolgozó nép ellenségei”. Megindult a hajsza ellenük. Hetvenegyezer család került kuláklistára, köztük huszonegy ezren olyanok, akiknek földjük egyáltalán nem volt. Ha valaki akár csak egy rozzant kis cséplőgépet birtokolt, „ellenséggé” vált; és mily különös: majdnem háromezer értelmiségi is a kuláktörvény elszenvedője lett. A helyi pártszervek ugyanis szabad kezet kaptak arra, hogy kit hogyan minősítsenek…
Pentelén négy gazda földjeit vették el 1948 kora telén, de ez csak a kezdet volt. Aztán valamennyi módosabb parasztember listára került, azok, akik korábban munkát adtak számos helybélinek. A szerencsésebbeket meghagyták lakóhelyükön, de kiköltöztették őket a gazdasági épületekbe, olykor istállókba. Negyvenkét családot viszont távoli vidékre telepítettek.
1950. november 30-án éjszaka gyűjtötték össze őket távolról ide vezényelt ávósok. (A helyi rendőröket addig az őrsön bezárva tartották, nehogy galibát okozzanak…) Negyvenkét megbecsült család tagjai indultak el hajnalban az ismeretlen felé. Korábban sokszor hallották, hogy a szocializmusban nincsenek cselédek – csak ők a kivételek voltak, ők azzá lettek idegeneknél. Évek múlva kaptak kegyelmet. Jó néhányan soha nem tértek vissza a városba.
Sorsok törtek derékba, földönfutó lett sok ember. Az igazán „engedetlenek” a börtönt, akár a halált sem kerülhették el. Országgyűlésünk három évvel ezelőtt Péter-Pál napját, a tradicionális parasztünnepet a kuláküldözés idején tönkretett magyar gazdák emléknapjává nyilvánította. Jelképes gesztus volt ez a méltóságukban megalázott, tönkretett gazdák és leszármazottaik iránt. Rájuk emlékezünk ma.
