Az „elveszett” levéltár

A „szociális norma” leírásában olvasható: a dolgozóknak zuhanyfürdőt és ingyen használható villanyvasalót kell biztosítani, minden szobához jár egy vezetékes rádiódoboz, az ablakokra pedig függöny – de csak a női szálláson!

A házirend a hetvenes évek derekán alapított városi levéltár gyűjteménynek első darabjai közül való; dr. Zsátos Jenő jóvoltából kerül a dokumentumok közé. Az elöljáróság már 1972-ben tanácsi vb-határozattal döntött a közgyűjtemény létrehozásáról. Nem tudni, miért kellett majd’ három év az előkészítésre, de tény: csak 1975 tavaszán kezdődött meg a gyűjtőmunka. Eredetileg a tanácsi iratok tárhelyének szánták az intézményt, de az alapító igazgató, Hetényi István hamar egyértelművé tette, hogy milyen szerepet szán a levéltárnak. Felhívására a városlakók sokasága ajánlotta fel emlékőrző fotóit, őseitől való iratait és más féltett kincseit a közösség javára.

Bánáti Béla például egy képet vitt be a múzeum földszintjén tanyát vert levéltárba, egy festményt, amely Hetényi doktor szerint a korábban a piactéri barakkban működött kultúrház egyetlen hiteles ábrázolása volt. Fűrész Gyula nyugalmazott iváncsai iskolaigazgató századfordulós dokumentummal gazdagította a gyűjteményt: a Dunapentele-Ráczalmási Takarékpénztár Rt. eredetiben megőrzött szabályzatával, amely a település pénz- és hitelviszonyaiba engedett bepillantást. Ispán Rezső három ciklus tanácstagi iratait adta be a „közösbe”, egy körorvos, Simay Artúr dr. pedig a 50-es évek közegészségügyéről képet adó hatalmas anyagot adott át.

De ki is volt az, akinek szavára megnyílt sok otthoni ládafia?

Hetényi István 1922-ben született Érden, majd Ercsiben gyerekeskedett. Miután kitűnővel végezte a fővárosi felsőkereskedelmit, az Ercsi Cukorgyár hivatalnoka lett. A háború a frontra szólította, orosz fogságba került, három év múlva szabadult. Egy évized múlva aztán az élet a már jól ismert településre szólította. Erről így vallott: „ …sokszor megfordultam Dunapentelén. Rokonok, ismerősök fogadtak, befogadtak, végül tagja lettem a Pentele Baráti Körnek. Tíz éven át jártam Rácalmásról zötyögős fakaruszokon, faros buszokon Pentelére, majd Sztálinvárosba és vissza, míg végül házat és hazát leltem Dunaújvárosban.”

Akkor persze – mert ez a „hazát leltem” 1956 januárjában volt – a város még Sztálin nevét viselte. A tanács pénzügyi osztályán kapott munkát, később a szervezési osztály vezetője lett. Jogi diplomát szerzett. Államigazgatási tapasztalatának és közéleti érdeklődésének köszönhetően szemelték ki a levéltár vezetésére. Nyugdíjazásáig annak szentelte minden idejét. Később, már nyugdíjasként, gimnáziumban tanított, lakossági érdekvédelmi szövetséget szervezett – és írt, verset, novellát, helytörténeti tanulmányt. Megírta több település monográfiáját, majd végre Penteléét is. A könyv 1990-ben jelent meg, ennek kapcsán így beszélt választott városáról:

„A három és fél évtized alatt volt alkalmam megismerni a tájat, embereket, tárgyi emlékeket, tisztes hagyományokat... Dunapentelén, amely mindig vonzó, mozgalmas, városias település volt, ahol mindig történik valami... Úgy éreztem, mindezt egy könyvben meg kell örökíteni, hogy a pentelei családoknak legyen krónikája, legyen az utódoknak miből megismerni őseik, családjaik életkörülményeit, hétköznapjait, Dunapentele múltját. Legyenek büszkék pentelei mivoltjukra. Őrizzék, becsüljék meg mindazt, amiért érdemes penteleinek lenni. A könyv jusson el azok kezébe, akik szülőfalujuknak érzik ezt a tájat és környezetet, amely ma már része egy városnak, melyet szeretni, szépíteni, hagyományait megőrizni több mint kötelesség.”

Hetényi István a hagyományőrzés szolgálatosa volt. 1987-ben aztán látnia kellett, amint fő művét, a városi levéltárat a megyei intézménybe olvasztják. Huszonnyolc éve, júliusban már üresek voltak annak a levéltárnak a polcai, amely a ’80-as évek elején még igazi kuriózummal gyarapodott: egy Rákóczi-levéllel. A gyűjtemény zöme persze nem efféle különlegesség volt, hanem az újvárosi élet hétköznapi dokumentuma. Vasúti menettérti munkásbérlet 1951-ből, a hajdani szatirikus lap, a Tüske Tóni nyomtatásra előkészített egyetlen eredeti példánya, egykorú beszámoló a szivattyútelep építéséről és arról, hogy a Parád-féle sztahanovista brigád „5600 m csövet vert be”, egy segédmunkás bérelszámoló lapja ’52-ből – egy elmúlt kor dokumentumai ezek. Annak a kornak a lenyomatai, amelyben a már idézett munkásszállás-házirend legfőbb passzusa ez volt: a dolgozók „érezzék erkölcsi kötelességüknek a munkában való helyállás mellett példamutatóan viselkedni a lakásokban is.”