Confirma hoc Deus…

Hogy „mit miért” – erről később. Most nézzük, mit tesz éppen Magdus néni a kisszobában. Fotókat néz. Jegyzetlapok közt keresgél. Az elmúltat éli újra. Fölírt mindig mindent, amit fontosnak vélt egykor: a szülőföldjétől, Erdélytől való elszakadás fájdalmas perceit, az újrakezdés kínjait, aztán a meggyökerezés éveit, a gyerekek születésének boldogságát, a szerény lét és a nélkülözés keservét egyaránt rögzíti a kicsit szertelen, töredékes krónika. „Én annyira szeretem a kisgyermekeimet, hogy még az életet is vállalni tudom értük” – ezt a keserű, filozofikus mondatot írta a naplóba egy nehéz élethelyzetében.

Azért szép volt – mondta olykor, a mesélős percekben a kisunokáknak.

Magdus néni most fölidézi a régvolt pillanatokat. Keresi a derűt rejtő emlékeket. Azt például, amikor Csatkán, a búcsújáró helyen unokája hosszan iszik a szentkút vizéből, majd fölnéz, és megkérdezi: Mamus, már eleget ittam? Egy másik bejegyzésre lel, gondosan fölírta, amikor az ötéves lurkó egyszer a kisebb testvérét okította, ilyen tapintatosan: „Te süket, a Viedónét nemcsak a Bad Szpenszer játssza, hanem a Kránicz Lajos is. Volt már a Viedóne japán, német, meg sivatag”. Ezen a „sivatagon” elneveti magát. Visszagondol a följegyzés nélkül is megőrzött szavakra, amikor a kisgyerek dinamitkörtének nevezte a gránátalmát, amikor „utálom a szabályokat” felkiáltással tiltakozott a szülői szigor ellen, kilátásba helyezve az ellencsapást: „Fogadok, hogy akcióba lépek”. És Magdus néni eszébe villant az is, amikor a sarki kisboltban elkapta a gyerekek szavait, akik épp megbeszélték, a legolcsóbb csokit választják. Tudta, miért… és elszorult a szíve.

Nehéz élete volt. A gyerekek, később meg az unokák jelentették a vigaszt. Nem volt szorgos templomjáró, de amikor súlyos volt már a lelke, elment az istenházába. Egy ilyen napon bekopogtatott Frici atyához, a tudós paphoz. Az idős lelkész családi ismerős volt, nem lepődött meg a viziten, annál inkább azon, amit elővezetett: szeretne a katolikus hitre áttérni. Az ősi kálvinista családból származó asszony aztán így is tett. Felkészült becsülettel a kivételes pillanatra. Előtte sokat beszélgetett a pappal a két hitvilág közös eszményéről, az összekötő kapocsról, elmondták együtt a szándékot megpecsételő mondatot: Confirma hoc Deus, quod operatus es is nobis… erősítsd meg, Istenünk, amit műveltél bennünk. Leggyakrabban a „cselekedtél” szó szerepel a fordításokban – mondta neki a lelkész –, de ő kifejezőbbnek tartja ezt: műveltél. Benne van az is, honnét indult az ember.

Miért, Magdus? – kérdezte később, mint írtam már, a zongoratanárnő, aki választ nem kapott. Csak a fiainak árulta el Magda néni az okot: jó két évszázad óta ő volt az első protestáns a családban, és hetvenéves korára megérett benne az, hogy gyermekeivel, unokáival teljesen egy legyen a hitben. Frici atyától akkor azzal búcsúzott: a templom változott, semmi más. Igen, mondta az öreg pap, a szív ugyanaz maradt…