"Ki kell mondani, hogy a magyar emberben akkor még volt érzés. Még a kirakatokat sem merték betörni, mert megmondtuk, hogy ne tegyék.” - emlékszik vissza Nagy Miklós, aki tizenkilenc évesen hagyta el az országot, mert tudta, hogy neki sem kegyelmezne a rendszer.
Aztán arról is szót váltunk - tagadhatatlanul könnyekkel küszködve - hogy a nép összetartozását igazából csak a halottak tudnák elmesélni, akik életüket áldozták a szabadságért. „Mi, akik csináltuk a forradalmat az utcákon, nagyon bátrak voltunk, mert abban az időben, ha egy huszonkettes lőszert találtak nálad, akkor öt évet kaptál érte. Azért léptem le, mert tudtam, hogy hazavágnak - magyarázza.
A hetvennyolc éves Nagy Miklós focizott a Mávag-ban, az első osztályban, de teniszezett is, Kanadában harminc évig taxizott, tizenhat éve él Dunaújvárosban:
-Mandulaműtétről jöttem ki a Sportkórházból azon az október 23-án, fogalmam nem volt, hogy mi történik valójában. A Bem Moziba vettem jegyet egy filmre, aztán a Margit híd Budai hídfőjénél közölték velem a szembe jövők, hogy a Bem szobortól jöttek, s felvilágosítottak, hogy beadták a 12 pontot, s mennek a Rádióhoz. Szimpatikusak voltunk egymással a srácnak, aztán azt mondtam, rendben van, menjünk az orosz nagykövetséghez. Ötvenen-százan elindultunk, kiértünk a Sztálin szoborhoz, már nem lehetett kocsival menni, annyian jöttek. (…) A szobor lehúzása volt épp "porondon", láncokkal ráncigálták, de csak nem dőlt le. Valaki mondta, hogy talán egy hegesztőpisztoly segítene, jött egy teherautó, amit leállítottunk, s mondta a gyerek, itt a remiz, a buszok garázsa, talán ők segítenek. Ott laktam mellette. Ők aztán kijöttek és még aznap levágták a Jóskát.
Nagy Miklósék akkor már a Rádiónál voltak, ahol a díszőr században szolgáló bátyja is és unokatestvére is bent voltak, honvédségi rendészetet adtak. Elmesélték, hogy amikor tüzet vezényeltek, hogy lőjenek az ÁVO-sok, akkor keményen odaszóltak, hogy aki kilő az ablakon, azt lelövik:
-Az egyik utcából jöttek és mondták, hogy lőnek a Rádiónál. Ahol mi mentünk befelé, ki volt világítva az épület, de aztán kiiktattuk a világítást, hogy ne lássanak minket és nyomultunk befelé. Aki meg kijött, azt mondta, az ÁVO-st lőtték le, aki tüzet parancsolt. Belülről ment ez. A mentők ezt kihasználva – és nem vagyok vérengző ember, de nem tudom nézni, ha valaki szenved -, belehajtottak a tömegbe, közben azt kiabálta valaki, hogy ÁVO-s van a kocsiban. Elhúztak. A második kocsi jött, én meg mondtam, nem fog elhajtani, mert a kockakő-rakásba hajt bele. Nem tudom, milyen magas rangú ÁVO-s volt benne, de amikor meglátták, a kocsi ablakán keresztül "nyomták be" a köveket. Nem bírtam nézni. Aztán a Nemzetinél a forradalom nevében szaggattuk a csillagokat, jött egy rendőr én mondtam neki, hogy a forradalom nevében szakítsa le a sapkájáról a csillagot, meg valami olyasmit is, hogy ha az emberek meglátják, a fejével együtt veszik le. Szókimondó voltam akkor is. Levette, letépte a csillagot, a pisztolyt is átadta szó nélkül. Volt tehát már pisztolyom, aztán sétáltunk tovább…
Gyerünk a Kilián laktanyába, mert fegyver kell. Azt mondom, ami volt, mert az egyik vezető voltam, nagy pofám volt, hallgattak rám, benne voltam. Az őr a kapuban azt mondta, nincsen fegyver, már voltak itt. Az őrsparancsnok, alhadnagy behívott, mondta ez munkaszolgálatos laktanya, nem kaptak fegyvert, mert nem megbízható személyek voltak bent. Mondtam a srácoknak, nézzenek körül. Aztán leültünk a parancsnokkal, így ahogy mi most. Semmi megjátszás, lehetett érezni, hogy magyar ember. Mondta, nem csap be, én meg megmutattam neki a stukkert. Megtennéd? – kérdezte, mondtam, meg. Aztán visszajöttek a srácok valami öt-hat céllövő puskával, ami nem fegyver, igaz? Soha senkivel nem is firtattam ezt a részt. Otthagytuk őket, aztán visszamentünk a Rádióhoz. Azt sem tudom, hogy kerültem haza, de (könnyezik) volt, hogy megdobáltak bennünket szendviccsel az ablakból.
Nagy Miklós hetvennyolc éve kész regény. Meg kellene írni az ő történetét. Azt is, hogy miért fáj a lelkének az, ha olyanok mondják magukat hősöknek, aki még krumplit sem pucoltak akkor a pincében. Vagy, hogy mikor és hogyan ment a tank a Kossuth térre. Szemébe nézve is ragyog az igazság, amikor mondja: „1956-ban volt egy forradalom, ami nem nyúlott, mint a gumicukor. Külföld lett a vége, mert tudtam, engem fel fognak akasztani. Mert benne voltam. Mi vittük be a tankot az Országház terére. Amikor bementünk egyetlen halottat nem láttam. Rongyokat, cipőket láttam… Aztán belesétáltunk a golyószóróba. Tudom, hogy honnan lőttek. (…) A Dózsa György út sarkánál szóltak, hogy az oroszok a pincébe futottak. Aztán mellettem lőtték szét a gázórát, talán felderítők voltak. Akkor töltöttem be a gitárt (dobtáras gépgfegyver), rám hallgattak, tartottam társaimban a lelket. Egyik gyerek félrelökött, bement, lelőtték. Azt sem tudtam, hogy hívják."
