Majd hazafelé beszélgetünk, most szaladok, megyek az enyéimhez, mielőtt rám sötétedik - mondta a jó öreg, Miska bácsi, és elviharzott. Én még időztem a 48-asok emlékművénél. Az első állomás minden évben a Hétkápolna, aztán az emlékmű, majd a Mindenki Keresztjénél a gyertyagyújtás, csak aztán a családi sírbolt.
Ez az évenkénti rituálé. Apámat követve gyerekkorom óta mindig ezt az utat jártam, és hogy ő elment, már sosem térhetek le erről az útról.
A gyenge szélben itt is, ott is bizonytalankodtak a lángnyelvek. Fölöttük emberek, emlékezők, imádkozók, csöndben, összekulcsolt kézzel. Már nem a sírhalmokat igazgatták, azt megtette mindenki előző nap, a „holtak estéjén”, ahogy egykor nevezték halottak napja vigíliáját. Letettem a kis koszorúmat. Meggyújtottam a gyertyákat. Felviláglott két kicsit tűz, szüleimért. Két életjelkép. Két emlékeztető. A régiek úgy tartották, a gyertyaláng a lelkeket melengeti; élőkét és holtakét.
Újabb gyertyát gyújtottam, a többiek emlékére. Vagy tizenhat ősöm nyugszik egy helyen. Némelyiküknek már a nevét se tudom, a márvány obeliszken csak a család neve olvasható. Vagyis ez nem egészen pontos: két nevet ugyanis fölvésetett a püspökség, két régi jeles egyházi férfiúét. A többi rokon névtelenül pihen. Jól van ez így, a legfontosabb az, amit a családnév rejt: magyarság. Meg amit a kereszt őriz: hit. Azért egyszer végigböngészem majd a temetőlajstromot, meg az egyházi levéltárban a régi anyakönyveket. Apám fejből tudott mindent, de őt már nem kérdezhetem. A kérdések sokszor túl későn fogalmazódnak meg.
Ahogy azon a tavalyi estén ott álltam, váratlanul megkondult a temetőharang. Egy óra múlva zárják a kaput – szólt át Teca néni, a patikus özvegye –, ezt jelezte a kondulás. Ez is egy emlékeztető: az idő fogy. Megyek, mondtam magamban, megkeresem a kisöreget, Miska bácsit, aki a közös hazaútra biztatott. Apám jó barátja volt, akárhányszor találkoztunk, mindig varázslatos történeteket mesélt. A régmúltat hozta vissza. Ezúttal azonban elmaradt a mese. Nagy a temető, elkerültük egymást. Egyedül ballagtam hát hazafelé. Schepácz tanító néni régi háza ablakában két gyertya világított. Ki gyújthatta? Ki lakhat ott, az után, hogy a jóságos asszony is, férje, a börtönt megjárt jogász is rég elköszönt ettől a világtól. Nem kopoghattam be, különösen nem egy ilyen nap estéjén. Reméltem hát a legjobbakat – hogy a ház azt a szellemet őrzi, amely az ő életükben ott jelen volt.
Elérkeztem a hajdani Laczkó kovácsmester házához. A régi műhelynek már nyoma sem volt, modern épület állt a helyén. Nekünk, gyerekeknek egykor a míves mesterség jelképe volt a kovácsműhely, füstje illatát ma is érezni vélem. Aztán Ilonka néni háza következett. Istenem, az egykori jóságos szomszédasszony mekkora zsíros kenyeret nyomott a kezünkbe, amikor a bandázásban megéheztünk… és odébb, a Vágner bácsitól kapott hatalmas körtével együtt befaltuk.
Ezen a hétvégén is megyek az enyéimhez. Emlékezem rájuk. Meg másokra, akiket ismerhettem. Miska bácsira. Tőle se tudok kérdezni többé: a nyáron a barátai után ment. Kérdezzük hát a még itt lévőket, amíg nem fogy el az ő idejük is. Vagy a miénk.
