Gabonakilenced, dézsma, ingyenes hosszúfuvar, mészárszék-árenda, kézi- és szekeres szolgálat, zsellércenzus, és persze a kötelező robot – néhány a penteleieket sújtó úrbéri terhek közül a XVIII. század elején. A gazdaságilag kivérzett falunak nem volt már megtartó ereje, aki tehette, fogta a vándorbotot.
A Rákóczi-szabadságharc után négy évvel zajlott összeírás során – írd és mondd – mindössze 29 családfőt regisztráltak. Egy újabb elnéptelenedés fenyegette Pentelét…
Szerencsére ez nem következett be. Az 1720-as évektől megindult a lélekszám-gyarapodás. Ezzel etnikai átrendeződés is járt: az elköltözött rácok helyébe magyar betelepülők jöttek. A ’40-es években legtehetősebbé vált földbirtokos, Rudnyánszky József újabb telepeseket vonzott ide, s így 1744-ben már 124 jobbágy és 29 zsellér család élt Pentelén.
Cseberből vederbe
Rudnyánszky ekkor szerződést kötött a földbérlőkkel. Ennek feltételei igen szigorúak voltak – ám még mindig méltányosabbak, mint amit a parasztságra Mária Terézia 1767-es úrbéri rendelete rótt. Ez többek között megszabta: egésztelkes jobbágy földesurának évente 52 nap igás vagy 104 nap gyalogos robottal tartozik. Többszöröse volt ez annál, amit a 44-es pentelei szerződés tartalmazott. A földbért ugyan csökkentette a rendelet, de az előírt robot elviselhetetlen terheket rótt a parasztokra. Évtizedek teltek el – kisebb tiltakozásokkal, de változás nélkül.
1830 jelentős gazdasági fordulatot hozott: a község két hetivásár és évente négy országos vásár megtartására kapott jogot. Ez, és a mezővárosi rang 1833-ban való újbóli megszerzése fellendülés ígért – ám közben az országos kolerajárvány Pentelét is jócskán sújtotta. A betegséggel járó szegénység újabb indulatok kiváltója volt, s ez forrongáshoz vezetett.
Márton mester színre lép
Amit a történetírás az 1836. évi dunapentelei jobbágyfelkelés címszó alatt csak szűkszavúan tartalmaz, annál – szerencsére – sokkal többet megtudhatunk az egykori legendás hírű levéltáros, dr. Hetényi István, és a kiváló helytörténet-kutató, Szabó Tamás munkássága nyomán. És itt lép a képbe Szórád Márton egésztelkes jobbágy és csizmadiamester.
Az 1797-ben Révkomáromban született fiatalembert a kőfaragó vagy ötvös mesterség izgatta, de a sors közbeszólt: feleségével, egy tímármester lányával Pentelére költözött, s ott csak a csizmadia szakmát tanulhatta ki. Közben gazdálkodott, kis szőleje is volt. A kolerajárvány aztán családi tragédiát hozott: feleségét és két kisgyermekét is el kellett temetnie.
1836-ban Márton mester Pesten járt. Ott kezébe akadt a pozsonyi reformországgyűlés törvénykönyve. Megvette. Azt olvasgatván eljutott a földbérleteket szabályozó törvényig, amely kimondta: a szerződések, az úgynevezett „örökös kötések” felbonthatók, ha azok „erőszakkal és félelemmel csikartattak ki, vagy ravaszsággal és csalárdsággal szereztettek”. Azt is megtudta a rendeletből, hogy nyolc úrbéri zsellér „egy egész telki járandóságra” jogosult. Minderről a jobbágynép addig egy szót sem hallott.
A pentelei felkelés
Hazatérve december 4-én Márton gazda összetrombitált egy küldöttséget, s velük a városházára vonult. A jegyzőtől követelte, hogy az ismertesse a törvény szövegét a jobbágyok előtt. Szabó Tamás és Szabó Szilvia tanulmánya a történéseket így rögzíti: „Délután a városházán 300 fős tömeg hallgatta a törvény felolvasását. Ezután Szórád kijelentette, hogy a régi szerződés »erőszakkal, ravaszsággal és csalárdsággal kicsikartatott« a községtől. A Szóráddal egyetértő tömeg hamar tudtul adta az egész falunak a történteket, és szidták, fenyegették a falu elárulása miatt a bírót, jegyzőt és adószedőt. A vármegyéhez írt levélben leírták sérelmüket. Modrovich Ignác alszolgabíró jött Pentelére az események tisztázására, kinyomozására. Az egész faluban erről az igazságtalanságról beszéltek. Az új földosztás felmerülése miatt többen vetetlenül hagyták földjüket, reménykedve, hogy jobb és több földet kapnak majd. A megyei vizsgálóbíró azonban nem a törvénysértést vizsgálta, hanem a »lázadás« után nyomozott.”
A zendülők nem alkudtak – a bíró, a jegyző, az adószedő ellen fordultak, mert „… a büdös férgek a faluba már magukat nagyon bevették, azért szükség van azokat kiseperni.” Februárig tartott a lázongás, az elöljáróság rettegésben élt – mígnem Modrovich lecsapott: Szórád Mártont és szövetségesét, Précsényi Pált vasba verve vitette Fehérvárra. Áprilisban újabb lázítókat fogtak be, s megkezdődött a bűnper. A „vasban álló” Szórád Márton, mint „jobbágytársainak fellázítója, károsítója, az elöljáróság megvetője... a belső csendesség oly háborítója” kétesztendei rabságra ítéltetett. Hetente két napot étlen kellett töltenie, s 200 pálcaütést kellett elszenvednie. Précsényi Pál másfél évet kapott, míg a „kisebb bűnösök” kevesebbet.
Sándor András drámát írt Szórádról. Ebben az áll: 1848-ban elsőként jelentkezett nemzetőrnek. Legenda? Valóság? Mindegy is. Beleillik a rebellis, bátor ember képébe - akiről kép nem maradt fenn, de tán hasonló karakterű lehetett, mint a fentebb látható fotón lévő leszármazottja, a későbbi hegybíró. A róla elnevezett sugárút az újvárosiakat nap mint nap rá emlékezteti.
