Lehet, hogy a tél rúg még egy utolsót? Csak nem…! Tavaszelő, kikelet hava - ahogy a régiek nevezték - a biztatás hónapja. A népi megfigyelés szerint 12-e, Gergely napja a fordulópont. Nemsokára Sándor jön a melegével. Utána József, akinek a gyermekmondóka szerint „kezessége jó év kedvessége”.
És 21-én itt a tavaszi napfordulat, négy nap után pedig Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe, amikor már minden visszafordíthatatlan. Amikor – Dsida Jenő versbe foglalt szavaival – a nap az ablakon benéz, és „Sugarat önt be, langyosan zuhogva, / dohos, homályos és hideg zugokba. / Meleg nyalábja sárga, mint a méz.”
Most azonban az olykor előbukkanó napsugár még nem sok meleget ad. Persze, régi tapasztalat, hogy nemzeti ünnepünk tájékán gyakran vacogunk. Így volt ez sok esztendőben, így volt tavaly, meg tavalyelőtt is. És még inkább azon a nevezetes márciuson. 1848-ban.
Jó lenne Pentele 168 évvel ezelőtti tavaszhónapjába látni… jó lenne tudni, hogy akkor milyen érzésekkel várta a hajdani gazda a munkáknak kedvező idő „kinyílását”, a mezőn a fölpezsdülő életet; és peresze a húsvétünnepet. Vajon miféle remények éltették akkor a falu jó időt és jobb sorsot váró népét? Hogyan teltek abban a márciusi hónapban a Jovánovicsok, a Téglásiak, a Matlagok, a Précsényiek és mások napjai? Nem tudni. Ám hogy a késő-tavaszban miként – azt tudjuk. A nemzetért fogtak fegyvert.
Pillantsunk 1848 márciusába. A pesti forradalomról ide is megérkező hír föllármázza a falu népét: ez reménysugár az utolsó rendi országgyűlés bíztató törvényei, de a kisemberek hite szerint mégsem kellő eredményei után. A nemzetőrség felállításáról szóló rendelet nyomán földművesek, kereskedők iparosok tömegesen jelentkeznek szolgálatra. Jószerével minden hadra fogható férfi feliratkozik, mi több, asszonyok is! 237 önkéntessel alakul meg a nemzeti őrsereg. Fegyverzetük csak az, ami épp jut: egyik-másiknak elöltöltős puska vagy kard, a harmadiknak betyárfokos, és van, akinek csak a rég bevált harci szerszám, a kiegyenesített kasza. Közpolgárok, nincstelenek, módos gazdák, kézművesek, értelmiségiek, földbirokosok – igen, az úri kaszt is – tagja lesz a Jovánovics Tódor bolttulajdonos parancsnokolta csapatnak. Önkéntes lesz, aki bírja erővel. A hátramaradottak meg lovat patkolnak, fegyvert kovácsolnak, csizmát szabnak, nyerget készítenek – kinek mire van tehetsége.
A község tekintélyes nemesei is Kossuth katonájának állnak. A messze földről ide szakadt és megtelepedett birtokosok, a Janitsáryak több tagja is fegyvert fog: Döme nemzetőr lesz, Sándor huszártiszt, Mihály lovaskapitány, és a legismertebb, a falu egyik szellemi vezetője, Szilárd is felölti a tiszti kardot. Ahogy a másik nemes ifjú, Barkóczi Rosty Pál is. Tizennyolc éves sincs, de műveltségével kitűnik környezetéből. Bátorságával kivívja mindenki elismerését. A Károlyi-huszárezredben válik nagy harcossá.
Görbe Mihály, Szórád Márton, Kosaras Péter, Nyispli János, a Petrovics-fivérek és sokan mások – rájuk, a pentelei ’48-asokra emlékezik a város az ünnepen.
!["Én akartam Magyar földön Magyar huszár lenni!"](/sites/all/files/styles/rovat/public/images/news/bev/15843.jpg?h=82f92a78 ""Én akartam Magyar földön Magyar huszár lenni!"")
