„Marha! – mondta szelíden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: marha.” Egy Kosztolányi-novella záró mondatának kulcseleme ez a szelíden, angyali gyöngédséggel formált lemarházás.
Címzettje a pórul járt ifjú, aki az áprilisi tréfa hőséből annak kárvallottja lett: ruhásszekrényben rekedt, s a végén nem a megijesztendő célszemélyt, hanem őt kellett vigasztalni. „Én vagyok az április bolondja” – fogalmazott aztán önkritikusan.
Ha április elsejét beugratás nélkül megússzuk, még mindig ott a számos csapda, amit a maradék huszonkilenc nap rejt a megbízhatatlan időjárásával – hiszen Szent György havába, a kiszámíthatatlan, szeles, szeszélyes, bolondos áprilisba értünk. Egyszer rekkenő hőség, majd dermesztő, fagyos szél, nemhiába tartja a szólás, hogy hét tél, hét nyár van az áprilisban. A napsütés kísérte viharos eső ilyentájt nem rendkívüli, helyénvaló Kosztolányi érzékletes leírása is: „… az ég, mint egy hisztérika, kacagva hullatta eszelős könnyeit”.
De térjünk vissza az áprilisi tréfák napjához. Nem mindig sült el jól a csíny. A múlt század elején az Eiffel-torony lebontásáról szóló álhír vaskereskedők tucatjait vonzotta Párizsba… És egy hazai történet a régi időből, amikor még három-harmincba került egy lottószelvény. A kisváros nevezetes figurája volt a jámbor Bandi, közismert nevén a Sánta. Csavargó lévén, sötét legendák lengték körül, de egy se volt igaz. A Sánta a légynek sem ártott. Egyszer az utcakölkök gonosz tréfát eszeltek ki. Sorsolás után kiállítottak egy lottószelvényt, két „találattal”. Másnap lesték, mikor jön a Bandi. Végre a kispostánál befordult a sarkon, csámpázva közeledett, már előttük volt, amikor a kölkök eljátszották, hogy rátalálnak a földön heverő „nyertes” szelvényre. Biztos a magáé – mondták az öregnek, de az egyre szabadkozott, hogy lehetetlen, mert ő sosem lottózik. Akkor is, maga látta meg elsőként – kötötték az ebet a karóhoz, addig-addig, hogy az öreg Sánta elfogadta a nem várt ajándékot. Ment boldogan beváltani. Nem fizetett sokat a kettes, de a nincstelennek a kevés is ajándék volt. Vagyis… lett volna, ha a lottózóban a kisasszony meglelte volna a sorszámát a nyerőlistán. Leforrázva állt ott Bandi. Elmesélte a csodás esetet, a kisasszony erre csak annyit mondott: na, magát jól becsapták! Ekkor sírta el magát az öreg.
Híre ment a dolognak. Az emberek sajnálták a rászedettet, átkozták a tréfacsinálókat. Az egyiket, az ötlet kiagyalóját elszámoltatta az apja. Először kiosztott a csemetéjének két pofont. Aztán megnézte az újságban, mennyit fizetett a kettes. A pénzt kiszámolta a konyhaasztalra, azzal, hogy a fia azonnal fölkerekedik, és addig járja a várost, amíg nem lel a Sánta Bandi nyomára, odaadja neki a nyereményt, és jó hangosan bocsánatot kér. Így is lett. Bandi attól fogva a gyerek apját az utcán csak így köszöntötte: tiszteletem, igazgató úr! Hiába mondta, hogy ő csak könyvelő a régi Kodak-gyárban, a jámbor csavargó számára örökre igazgató úr maradt…
