A szőlőhegy rossz minőségű, 1715-ben egy kapás szőlő egy urna, 1720-ban másfél urna bort adott, mely olyan silány volt, hogy még egy évig sem lehetett eltartani.Ez a mondat fontos adalék ahhoz az összképhez, amit a várostörténeti monográfia rajzol a XVIII. század eleji Pentele népességmegtartó erejét jellemezve.
Hát hogyne, a szőlőkultúra itt sok évszázados hagyományt jelentett, a borgazdaság sok családnak adott megélhetést. A környező településeken kevés volt a szőlőhegy, így a pentelei bornak – még a rossz években, a silány minőség ellenére is – biztos piaca adódott. Ez különösen fontossá lett abban az időben, amikor a marhavész, az állatállomány pusztulása miatt sok falubéli megélhetése került veszélybe, s utolsó mentsváruk a borhaszon volt.
Ennek ellenére sok család vándorbotot fogott, másutt próbált megélhetésre lelni. Az akkor rác többségű faluban megmaradottak a vármegyét ostromolták panaszukkal. Egy 1734-ben kelt beadványban így jellemezték szorult helyzetüket: „... ebben az három Esztendőben … utolsó romlásra jutottunk, úgy annyira, hogy mostan közzülünk sok vagyon a' ki egy darab kenyére sem virad.”
Daróczy Katalin, a megye egyik nagybirtokosa veszélyeztetve látta a gazdasága ékköve, Pentele jövőjét, ezért mentőtervet készített: szűkösebb vidékekről olyanokat vonzott ide, akik addigi lakóhelyük „kicsinsége és gyarlósága” miatt máshová kívánkoztak. Negyven magyar családot telepített le, hozzájárulva, hogy „…emlétett falumban külömb uczát szakasztván, mostani Rácz Jobbágyém szomszédsághaban ottan magok számára házakat épétessenek”. Rendelkezett arról, hogy a betelepülők szántóból és rétből részesedjenek arányuk szerint.
A telepítési szerződésre éppen kétszáznyolcvan éve, 1736. április 9-én került pecsét. Az okirat külön rendelkezett arról, hogy magyarok és rácok kötelesek egymással „jó szomszédságban és egyességben” élni. Vajon teljesült-e a földbirtokos álma? Hát nem. A régiek és a „jöttmentek” nem jutottak egymással dűlőre. A szerb ortodox egyház gátolta a protestáns újtelepesek terveit, megakadályozta paptartási és iskolaalapítási törekvésüket, és hiába fogtak templomépítésbe, az istenháza félkész maradt. A vagyonos rácok a maguk javára szabták a szokásrendet – a katonai beszállásolás és a fuvarkötelezettség arányait úgy állapították meg, hogy az vállalhatatlan terhet rótt a betelepülőkre. A vármegye három év adókedvezménnyel próbálta segíteni az újakat – de így is csőddel végződött a kísérlet: a harmadik évre a telepeseknek már csak hírmondója maradt, a legtöbbjük kényszerűen továbbállt…
A 280 esztendeje született szerződés végül is maradhatott volna akár csak egy kudarc rossz emléke – de nem így lett. Előfutára volt ugyanis valaminek: az újabb, immár Rudnyánszky József nevéhez fűződő betelepítésnek, amelynek révén a század derekára a falu hatszáz lakóval gyarapodott. És megkezdődött az a folyamat, amely során magyarok, rácok, a később jövő görögök, ortodoxok, protestánsok és katolikusok megtanultak együtt élni. Máig békességben.
