A régi iskolája előtt járt. Gondolt egyet, a bejárat felé vette az irányt. Nagyon távolinak tűnt, amikor kiszakadt az egykori közösségből. Tizenkét évesen állította válaszút elé az élet. Osztályfőnöke győzködte: menjen át egy erős, hatosztályos gimnáziumba.
Ő vacillált, mi lesz, ha nem sikerül. Ha nem jut túl a felvételin, a kudarc bélyegével kell beülni ismét a régi iskolapadba, s az osztály rajta röhög majd.
Szüleinek mondta az osztályfőnök: a fiú kiemelkedő képességű, néha csak unatkozik, mert már rég kész a feladattal, míg a többiek még küzdenek, versenyhelyzet kell neki, hogy kibontakozzék. A gyermek szabódott. A tanárnő biztatta, és valóban, a legelsők között jutott be a patinás gimnáziumba.
Az osztályfőnöknek megvoltak a napi harcai a kemény kis fickóval, de a képessége meg a kedvessége mindent feledtetett. Akkor miért nem tartotta vissza a srácot – tűnődött az apa –, miért mondott le önként egy sikeres diákról? Tudta, hogyne tudta volna a választ: a tanárnő nem ma kezdte a pályát, nem ma tanulta a pedagógiai egyszeregyet – hogy mindent a gyerekért. Ő is, a gyerek is megkönnyezte az elválást…
A fiú nem volt színjeles; ahhoz otthon is kellett volna egy keveset tanulni – de ő az eszéből élt, nem a szorgalmából. Sudoku-házibajnok volt, matematikai logikai feladatokat oldott meg biztonsággal, a diákszínjátszó napokon az ötletes szerepjátszásával tűnt ki, magyar dolgozatai föltűnést keltettek, egy kislánnyal koprodukcióban képregényt készítettek arról, hogyan kesereg a kukorica a szomorú sorsa fölött – de a siker különösképp nem érdekelte.
Most, sok év után, végigjárja a régi iskolát. Még csönd van, csak a gondnok ügyködik, hogy szeptemberre minden a helyén legyen. Emlékidéző fényképek a körfolyosón. Fegyelmezett kisdiákok régről, kontrasztként ott a közelmúltbeliek tablói. Életképek, a nagyszünetben meg kiránduláson ellesett pillanatok. Fölfedezi a saját fotóját is. Komolyan néz a fényképezőgép lencséjébe. Tiszta kihívás a tekintete, látszik, az „ide nekem az oroszlánt is” önbizalmával indul a világba. Pedig – mérnökjelöltként ma már tudja – hosszú az út, és a leginkább háborítatlan évei itt szaladtak el.
A falon körben alkalmi tárlat, hajdani diákok munkái, Ilyés Dorottya, Hernádi Nóra, Hajdú Tamás, Mensáros Dóra és más régiek remek rajzai. Az „ismeretlen festő” képe is kiállítva – az alkotás túlélte a hosszú időt, de a név elkallódott. A kisgyerek is tán „elveszett” már abban, aki közben felnőtté érett. De ha szerencséje van, megmaradt benne valami a gyerekemberből. És tán az iskolája emléke is, az útravalóul kapott tudással, a mintával, az életeszmény-recepttel.
A saját rajzai jutnak az eszébe. Szinte minden rajzversenyt megnyert. Emlékezett: egyszer a díjnyertesek képei szép sorban állnak, fölöttük egyedül a fődíjas, az ő festménye. Egy napig volt ott. Másnapra eltűnt. Döbbenten nézte a hiányzó képe helyét. Nem tudta feldolgozni az irigységleckét. Az eltűnt kép lett az utolsó munkája. Soha többé egyetlen rajzot sem készített…
