Régi idők tanúja

Csepi Teréz – ahogy az írás tudatja – „őspentelei”, s a születésnapján fogadhatta az önkormányzat köszöntését. Dunapentelén született, itt nőtt fel, itt dolgozott s ment aztán nyugdíjba. Tanúja volt hát mindannak, ami a kis falut várossá tette.

1947-ben, huszonegy évesen ő is átélte azt a csalódást, amit minden itt élő: hogy a háború után remélt jobb idők kora késik, a szegénység nem szűnik, ráadásul az időjárás is rendre csapást mér a parasztközösségre. Ahogy az előzőnek, annak az évnek a tavasza is súlyos aszállyal telt, a gazdák a saját vetőmagjukat is alig tudták megtermelni. A földadó fizetésével sokan elmaradtak, a vetőmagkölcsönt se tudták törleszteni, a tartozások behajtására hetente zajlott árverés. Ínséges idők voltak…

Azon az őszön jó néhányan szerencsésen visszatértek a hadifogságból. A nincsteleneknek a községi tartalék földekből 110 katasztrális holdat kívántak juttatni. A földosztást szentesítő telekkönyvi lajstrom ünnepélyes átadására szeptember 28-án került sor. Az egyenlőtlen birtokmegoszlást ez azonban csak kis mértékben tudta korrigálni: a gazdálkodók egyötödének mindössze 1 holdnyi földje volt, és alig több mint egyharmaduk művelt öt hold alatti területet. Ezek a parányi gazdaságok nem tudták családok megélhetését biztosítani. Csak minden ötödik gazda birtokolt akkora területet, amely az önfenntartást garantálta.

Kis híján nyolcszáz ellátatlan élt a községben, és számuk azon a télen még tovább emelkedett. A közellátás általában is akadozott, gyakran adódott hiány zöldségből, gyümölcsből, és a legfontosabból, kenyérből sem volt elegendő. A nemzeti bizottság kezdeményezte, hogy az önellátó gazdák egyszeri vagyondézsmaként 15 kiló kenyérgabonával segítsék a közellátást. A tejtermelés eredményei viszont igen jó voltak, és sok gazda a kötelező beszolgáltatáson felül is adott a közösbe, hogy a rászorulókat tejjel segíthessék.

E korszak tanúja – és minden bizonnyal elszenvedője – volt tehát a most 90 esztendős Csepi Teréz, aki azonban, szerencsére, megélhetett jobb időket is…