A hamis emlékezet – és a véres valóság

Az idézett mondattöredék három évvel ezelőtt, Újvárosban hangzott el, az evangélikus templomban zajlott egyesületi esten. A templom mennyezete szerencsére nem szakadt le… Ám annak nincs nyoma, hogy a jelenlévők megkérdezték volna a visszaemlékezőtől: mely városról beszél? Mert köztudott, hogy 1956. október 25-én Sztálinvárosban már emberáldozatot követelt a forradalom. Aztán 27-én. Meg később is.

Csalóka az emlékezet – ezért felelősen szólni csak annak szabad, aki legalább olvasmányaival segít a memóriáján. Van persze forrás, amely félrevezet. 1986-ban, a forradalom 30. évfordulóján megjelent Az ellenforradalom utóvédharca című kötet. Két – addig teljesen ismeretlen – kutató jegyezte: Geréb Sándor és Hajdú Pál. Történész-szakmai előéletükről senki nem tudott, nem véletlenül: mindketten a Belügyminisztérium magas rangú főrendőrei voltak, egyikük korábban az Államvédelmi Hatóságnak is tisztje. Nyilvánvaló, hogy minden titkos dokumentumhoz hozzájutottak, mindent tudhattak. És igyekeztek dezinformálni. De rendre kilóg a lóláb. A manipulatív szándék számos helyen tetten érhető, például ahogy az elesett szabadságharcosokat gyászoló, döbbenetes hatású „fekete menet” résztvevőit próbálják bemocskolni: „… a nőtüntetés egyik főszereplője Csontos Erzsébet környezetéhez tartozó prostituált lett.”

A megtorlásról alig esik szó, a forradalmárok tetteinek taglalása után a halálos ítéletekről, a kivégzésekről a szerzők a legtöbbjük esetében szemérmesen hallgatnak… Sztálinvárosról is olvashatunk – persze nem a lényeget, s legkevésbé sem a hiteles tényeket. Az október 25-ei sortűzről szűkszavúan írnak, a következő egy hét történéseiről aztán egy sort sem. Mindössze egyetlen áldozatot említenek, őt is név nélkül. Szólnak a Nemzeti Tanács elnökéről, Pados Istvánról – ám nem tevékenységét taglalják. Azt tartják fontosnak, hogy 1931-ben egy ideig elmeorvosi kezelés alatt állt, s hogy ’38-ig bencés szerzetes volt. A szerzőknek tehát nem a forradalmár karaktere volt fontos, hanem a 18 évvel korábbi „bűnös múlt” – s máris a „klerikális reakció” beépített ügynökét állítják a gyanútlan olvasó elé.

De tegyük félre ezt az áltörténészi propagandamunkát.

Tudjuk, hogy az október 25-e délutánján zajlott népgyűlésen még az előző napinál is nagyobb tömeg gyűlt össze. A városi kultúrház előtt igazi forradalmi hangulat uralkodott; az emberek izgatottan tárgyalták a teendőket. Döntöttek arról, hogy küldötteket indítanak a fővárosba, hogy azok ismertessék a sztálinvárosiak követelését. Elhangzott: le kell dönteni a szovjet emlékművet. Egy csapat elindult, és megtette. Aztán elhangzott a jelszó: irány a laktanya! Idézzük a hiteles forrást. Az 1956-os Intézet forradalmi kronológiájában ez áll:

„… a tüntetők a légvédelmi tüzérezred laktanyája elé vonulnak: fegyvereket és a katonaság átállását követelik. Nagyéri Károly százados, ezredparancsnok engedélyezi 3 gépkocsinyi katona csatlakozását a tüntetőkhöz. A tömeg mégis megpróbál betörni a laktanyába. Az őrség a légvédelmi ágyúkból vaklőszerrel leadott figyelmeztető lövésekkel igyekszik távol tartani a tömeget, majd géppisztolyokból is tüzet nyit, és kézigránátot dob a tüntetők közé (2 halott, 16 sebesült).

Hogy is emlékezett három éve a templomban a „hiteles” szemtanú: „… nem volt semmiféle tömegbe lövés”, majd hozzátette: „… a sérülés is abból adódott, hogy a tömegben a nagy lökdösődés miatt sebesültek meg az emberek.” Nos, módfelett különös sérüléseket okozott az a tülekedés: haslövést, fejlövést…

A vidék forradalma című könyvben (szerk. Szakolczai Attila, 1956-os Intézet, 2006) Csurgai Horváth József így ír a tragédiáról: „… a tüntetők a légvédelmi tüzérezred laktanyája elé vonultak, ahol fegyvereket és a katonaság átállását követelték. Nagyéri Károly százados, ezredparancsnok (aki november 4-e után irányította a város védelmét a szovjet csapatok ellen) engedélyezte három gépkocsinyi katona csatlakozását, a tömeg mégis megpróbált betörni a laktanyába. Az őrség a légvédelmi ágyúkból vaklőszerrel leadott figyelmeztető lövésekkel igyekezett távol tartani őket, majd géppisztolyokból is tüzet nyitott, és kézigránátot dobott a tüntetők közé: ketten meghaltak, tizenhatan megsebesültek.”

Horváth Miklós a Sortüzek – 1956 című tanulmányában (Rubicon, 2010) már három halálesetről, de kevesebb sérülésről számol be. „Az első fegyverszerzési és fogolyszabadítási akció – öt, élelemért Budapestről érkezett katona volt a fogdában – a helyi légvédelmi tüzér alakulat laktanyájánál fegyverhasználat nélkül, kompromisszum elfogásával ért végett. Nagyéri Károly honvéd százados a foglyokat szabadon engedte, de a fegyverek átadását megtagadta. Másodszor autóbuszokkal, tehergépkocsikkal és gyalogosan kb. 19 órakor újabb száz tüntető érkezett a laktanyához azzal a szándékkal, hogy az alakulat átállását, a fegyverek átadását, illetve a budapesti felkelők támogatását elérjék. Miután Nagyéri százados a fegyverek átadását ismét megtagadta, a tömeg a vaskaput benyomta és – a határozott felszólítás ellenére – a laktanya területére nyomult. Ekkor a laktanya parancsnoka légvédelmi gépágyúból a tömeg fölé figyelmezető tűz lövésére adott parancsot. A kilőtt lövedékek egy része a kapu feletti vas résznek, illetve a közelben húzódó magasfeszültségű távvezeték drótjának ütközve felrobbant. A repeszek, illetve a gyalogsági fegyverekből is leadott lövések hatására 3 tüntető meghalt és kb. heten megsebesültek. A katonák többsége a kiadott parancsnak megfelelően figyelmeztető lövést adott le, de egy tiszt a paranccsal ellentétben kézigránátot is használt a tömeg ellen.”

Ez tehát október 25-e estéjének szomorú krónikája. Két nap múlva újabb két sortűz következett: újabb halottak, újabb sebesültek.

Pentele gyászolt. És ellenállt – egészen november hetedike délutánjáig. Az ország lerohanása utáni negyedik napon a város még példaadó módon kitartott… amíg csak lehetett.