Forradalmár, tilinkóval

Ő nem szerette a terméketlen fecsegést, nem akart soha – kihasználva egy ilyen alkalmat – „fontos emberekhez” dörgölőzni, fogta hát kabátját, kiment az épületből. Követtem. Elvonult a Szentháromság tér egy zugába, leült a szegélykőre, elővette a csángók kedves hangszerét, a tilinkót, és halkan fújni kezdte.

Diszkrét, csöndes muzsikálás volt ez, nem másoknak – magának játszott. Egy turista, a közelébe érve, zsebét kotorta, pénzt vett elő, tette volna a kalapba vagy dobozba, de se ez, se az nem volt. Észrevette ezt a furulyázó, elmosolyodott, megszólította az idegent. Aztán beszélgettek. Nem emlékszem már, milyen nyelven – de a furulyázó férfinak szinte mindegy is volt, hogy ki fordul hozzá, hisz’ több európai nép szavával elboldogult.

Legendás műveltségét a pesti egyetemen alapozta meg. Történelmet, latint, görögöt tanult. Tipikus értelmiségi volt. Sokan nem is értették, mit keres az ipar fellegvárában, Sztálinvárosban. Hát – 1950-ben a már ismert írót, irodalmilap-szerkesztőt egyszerűen ide száműzték. Munkaterápiának szánták ezt neki, a fékezhetetlennek, az igazságkeresőnek. Ahhoz túl tekintélyes volt, hogy egyszerűen börtönbe csukják az ilyen mondataiért: „Magyarországon nem proletárdiktatúra, hanem a talpnyalók diktatúrája van” – így hát remélték, hogy „megjavul”.

Nem javult meg. A baloldali meggyőződésű ember a baloldalt kisajátítók ellensége, a népérdek szószólója lett. Járta a falvakat, s keserű tapasztalatait mind drámaibb hangszerelésben tette közzé – például a Petőfi Körben, vagy az újvárosi Fáklya Klubban. A radikalizálódó pentelei közélet meghatározó alakja lett. Forradalmár, fegyver nélkül. Mert az ő harci eszköze a szó volt. Annak erejétől félt a hatalom. Róla szólt a hírhedett kádári parancs: „A tigrist le kell lőni!”

Hát le éppen nem lőtték; de 1957-ben letartóztatták. Börtönbe zárták. Később soha nem kaphatott a kivételes képességéhez méltó munkát. A rendszerváltás hozta meg számára a másodvirágzást. Ismét járta az országot, szenvedélyes írásai újra a népi ügyek szószólójává avatták. Írt, amíg tehette – 1997 novemberéig.

Búcsúztatásán az újságíró társak nevében magam elékeztem meg róla. Igyekeztem nem mennybe emelni – hisz’ soha nem szerette a nagy szavakat, az ünneplést, de mennyire nem! Volt, hogy ott hagyta az ünneplő tömeget, mikor az ő érdemeit vették volna sorba. Társadalmi lélekmérnöknek, szociográfusnak, publicistának és írónak született, az volt, és maradt elnémítottan is. A meghurcoltatásai, el- és letiltásai nem vitték rossz pózokba: nem csinált magából mártírt, mint oly sok pályatársa. Nem kovácsolt politikai és egyéb tőkét a mártíriumból. Csak maradt makacs filosznak, konok valóságkutatónak, tiltakozónak, amikor egy kiáltásnyi tér nyílott.

A csendes, de gyújtó szavú ember, Sándor András volt az én dunaújvárosi ötvenhatos barátom.