Nem volt könnyű felismerni. Az igazat megvallva, elsőre nem is sikerült. A közösségi portálon bukkant rám, üzenetet küldött, fotót is mellékelt. Nézegettem a képet – de sok idő eltelt, jócskán megváltozhatott.
Csak a képhez fűzött magyarázat emlékeztetett arra a régvolt tragikus eseményre, amit tizennyolc évvel ezelőtt elbeszélt nekem. Egy szomorú történet, egy tragédia részletei bontakoztak ki. Az egyik szereplő az unokatestvére volt. Gyerekkoruk óta jóban-rosszban együtt voltak, aztán ő egy nap magára maradt. Gyászolta rokonát.
De mi is történt akkor…? 1998-at írtunk. Február volt. Egy budai építkezésen eldőlt egy toronydaru. Kőnehezéke mintha parittyából vágódna ki, úgy szállt a levegőben. Tonnányi vas zuhant alá. Az odarohanók vérbe borult embereket találtak. Kettőnek a testéből már az élet is elszállt. Munkások voltak. Építők. Halálukat nem követte olyan túláradó részvétsajtó, mint a pénzemberét, aki épp akkortájt lett maffialeszámolás áldozata. Miért is lett volna nagy visszhangja az ő esetüknek, hisz a munkások nem az alvilágon osztozkodtak másokkal, csak a napi roboton. Azért meg soha nem tülekedik a tömeg. De az ő esetükben is leszámolás volt: a fogyó idő számolt le a túlhajszolt, kimerült emberekkel.
A szerencsétlen építőmunkások megkapták az utolsó üzenetet a halálosztó vastól. Az üzenetben az állt, hogy nem kell nekik tovább a pénzt hajszolni, hétvégén is túlórázni, azon dühöngeni, hogy 1994 óta a visszatért szocializmus háromszoros gázolajárat hozott, majdnem ezerforintos disznóhúst, meg a fűtőgáz és az áramdíj három-négyszeres emelkedését, és rég nem látott inflációt. Az a másik életvég, a megölt nagymenőé egészen mást üzent: azt, hogy az alvilági piacot néha bizony újra felosztják. Azokban az években példák sorát kaphattuk erről.
A szerencsétlenül járt építőmunkások esetéről írtam akkor – több részlet, hogy viseltek-e védőeszközt, hogy melyik karmantyú oldott el, hogy milyen csavar pattant szét, egy idő után ismert lett, de mindez aligha vezetett el a lényeghez. Azt az unokatestvér elbeszélése világította meg. A munkavezető – egy személyben politikai aktivista – azt sulykolta az embereibe, hogy hajtani kell, „jó arcot” kell mutatni a választás előtt az „övéiknek”. Vagyis a saját karrierje ügyét keverte a napi tennivalókkal. A hajcsárt a háta mögött Sztahanovnak titulálták.
Ha nincs a rohamtempó, nem dől föl a daru? Nem lehet tudni. De az ötvenes évek erőltetett munkaverseny-divatjáról is tudjuk, hogy az olykor áldozatokat követelt. A híres szovjet bányász, Alekszej Sztahanov nevével fémjelzett mozgalom egy hazugságon alapult. A legendás vájár csak úgy ontotta a rekordokat. Volt, hogy 7 tonna helyett 227 tonna szenet fejtett ki egy műszak alatt. A norma harminckétszeresét! Csakhogy – ezt titkolták – egy egész brigád dolgozott a keze alá. Sztahanov végső soron a balos propaganda hazugsággyárának terméke volt. Csalódottan, alkoholistaként halt meg. Kár a tehetséges, szorgalmas bányászért. És valamennyi áldozatért.
