Templomálmodók és kórházépítők

Két évszázados vesszőfutás

Az 1720-as évektől a vissza-visszatérő marhavész, az állatállomány csökkenése és az adóterhek miatt Pentele történetében újabb elvándorlási ciklus következett be. A falut elhagyók a már száz esztendeje a szerb többséget alkotók voltak, így Rác-Pentele kezdett mind kevéssé rác lenni. A földbirtokos Daróczy Katalin a munkáskezek pótlására 1736-ban negyven magyar gazda családját fogadta be, s engedélyezte, hogy „falumban külömb uczát szakasztván, mostani Rácz Jobbágyém szomszédságában ottan magok számára házakat épétessenek”.

A jövevényeket nem mindenki fogadta tárt karokkal: a vagyonosabb rácok zaklatták, szolgálatterhekkel sújtották őket. Vallásuk miatt is méltatlan támadásoknak voltak kitéve –ugyanis kálvinisták voltak, az érvényes vallásügyi rendelet viszont velük szemben a szerb ortodoxokat részesítette előnyben.  A templomépítést, paptartást megakadályozták, az időközben megépült kis imaház használatát is megtiltották. Ebbe nem nyugodtak bele. Egy év múltán templom építésébe fogtak, de az épület sosem készülhetett el. Ez sokak kedvét szegte, hamarosan el is költöztek.

1863-ban a 3200 pentelei lakosból több mint 2800 volt katolikus, a református népesség az egy százalékot se érte el. Később aztán emelkedni kezdett a protestánsok száma. Éppen száz éve, 1917-ben elhatározták, hogy felépítik templomukat. Gyűjtést kezdtek, ám az vontatottan haladt. Az összeadott pénz még a templomalapra se volt elegendő. Az istentiszteletek az állami iskola egyik tantermében zajlottak. Tizenöt év után jutottak odáig, hogy a lelkészük számára házat tudtak venni. Jóval később azt bővítve gyülekezeti termet alakítottak ki.

Az imaház azonban hamarosan szűkös lett. A ’70-es években jó néhányszor kezdeményezték templom építését, de a párt és a városvezetés ezt sokáig minden módon igyekezett megakadályozni. Harmincöt éve, 1982-ben jutottak csak el az első kapavágásig. A városvezetés semmilyen támogatást nem adott, de az adományozók bőkezűségének és a hívek összefogásának eredményeként három év múlva a gyülekezet birtokba vehette lelki otthonát. Az Ybl-díjas építész, Szabó István tervei szerint elkészült templomot merész vonalú, formabontó acélszerkezete a városképet meghatározó épületté tette.

Stílusforradalom és „Fehér” SZTK

Hasonló városképi jelentőséggel bír egy másik évfordulós alkotás: a hatvanöt éve született rendelőintézet. Ma műemléki védettséget élvez. Tervezése, fogadtatása nem volt zökkenők nélküli, de funkcióját tekintve kétségkívül mindenki egyetértésével találkozott. A városépítés kiszolgálása, az építők egészségügyi ellátása ugyanis lehetetlen lett volna a kis falusi rendelővel és a kórházkezdeményként szolgáló „fektetővel”.

Már épül szocialista városunk hatalmas rendelőintézete – adta hírül 1951 májusában a városi lap, és nem túlzott: valóban hatalmas méretű épület körvonalai bontakoztak ki. Előélete viharos volt. Tervezőjét, Ivánka Andrást a modern építészet kitűnő képviselőjeként tartották számon. A pártemberek viszont nem látták elég „korszerűnek” a terveket. A szintén építész Gyárfás Iván „kulturális kozmopolitizmussal” vádolta a tervezőt, és kifejtette: „Ez az épület igen nehezen született. Tervei 1951. év tavaszán a stílusforradalom legnagyobb harcai idején készültek. (...) Ez az épület a jövőben is fennmaradva hirdetni fogja a felszabadulás utáni építészetünk tehetetlenségét, és népünknek nem tetsző voltát is.”

A mai ítészek viszont tudják: a klasszicizáló stílus nem az építész jó szándékából született. Ivánka modern épületet akart, s csak a felülről érkező kényszer hatására dolgozta át terveit úgy, hogy megfeleljen a szocialista realizmus elvárásainak. A „Fehér SZTK” Dunaújváros egyik ikonikus stílustanulmánya. Nem mellesleg korának színvonalát messze meghaladó, korszerű gyógyító helyként szolgált.

Kikötőből lett öltönygyár

Emlékeznek még a régi reklámszövegre? „Divat; Ízlés; Kor – VOR” Ami a kort illeti: szinte minden második férfi a VOR, vagyis a Vörös Október Ruhagyár öltönyét viselte.

A piacvezető vállalat sztálinvárosi üzeme hatvan éve, 1957-ben kezdett termelni. Indulásakor még csak 60, az év végén viszont már 200 munkásnak adott kenyeret. Fénykorában a város egyik legjelentősebb nőfoglalkoztatója volt.

A gyár különös helyen kapott otthont: a Szalki-szigeten, a kikötő alig kihasznált parancsnoki épületében. Sokáig hazai ellátásra termelt, később – a privatizáció után – jelentős angol és francia exportot teljesített. Nem csak a nosztalgia mondatja velem: az újvárosi szabó- és varrónők munkája évtizedekig meghatározta a hazai öltözködést…