Két évvel ezelőtt Dunaújváros Sportjáért Díjban részesült, idén májusban a megyenapi ünnepségen Fejér megye labdarúgósportjának fejlődéséért, a kimagasló sporttevékenység elismeréseként Terstyánszky Ödön Díjat vehetett át Csepecz Ferenc.
Az elismerések apropóján beszélgettünk a Dunaújvárosi Kohász legendás labdarúgójával, csapatkapitányával.
- Mindkettő díjat ugyanazon tevékenységért kaptam, mindkettő nagyon kedves a maga nemében, de azért egy kicsit elfogult vagyok a „hazai” díjjal, hiszen a hosszú időn keresztül végzett munkát értékelték vele, és ezt meg kell becsülni.
Csepecz Ferenc 205 NB-s meccsen játszott1959 júliusától 1970 tavaszáig. Ekkor olyan térdsérülés érte, amit hiába műtöttek meg Pécsett, már nem volt teljes értékű a lába.
- 1966-68-ig az NB I-ben játszottunk. 65-ben megnyertük az NB I/B-t négy pont előnnyel. Ebben az időszakban nekem és a csapatnak is jól ment a játék. Palicskó Tibor ekkor javasolt a válogatottba, de Illovszky Rudolf, az akkori szövetségi kapitány, bár megnézett Tatán, és tetszett a játékom is neki, azt mondta, hogy megmarad a Sóvári, Ihász Kálmán kettős mellett. Hiába, akkor is Pest centrikus volt minden. Jó lett volna válogatott lenni, de kárpótolt, hogy 1968-ban az első osztály legjobb balhátvédjének választottak. Abban az évben végül a nyolcadik helyen végeztünk, de lehettünk volna a vidék legjobbja is. Aztán 1970-ben befejeztem az aktív játékot, majd edzőként megkaptam az egyik korcsoportot, de ezt két év után családi okokból abba kellett hagynom. Viszont nem szakadtam el a focitól, Mihály Józsival együtt játékosmegfigyelők lettünk, illetve az elnökségben is dolgoztam elnökségi tagként. Mivel az Építők útján laktam, az úszó szakosztályt kezdtem patronálni. Később, többed magammal megalakítottuk a Dunaújváros Kohász Öregfiúk Egyesületet, Für Lacival, Móri Imrével, Mohács Karcsival, Mihály Józsival, Andriska Vilivel. Akkor Kovács Bandi volt az edző, és a pálya mögötti területen biztosított egy füves részt a játékra nekünk. Végül kitartóak voltunk és kaptunk helyet a tömegsporttelepen. Ennek a csapatnak lettem a játékosa és az edzője is. Azóta az öregfiúk csapat kinőtte magát, hiszen Ausztriába, Németországba is eljutottunk, de a többi magyar öregfiúk csapattal is kiváló a kapcsolatunk. Több kupára is eljárunk, eleget teszünk meghívásoknak is.
Feri bácsiról kevesen tudják, hogy eleinte a szélről betörve ontotta a gólokat, azaz csatárból lett védő.
- Rácalmáson nőttem fel, majd elkerültem Nyergesújfalura. Aztán Erdélyi Józsi bácsi, az egykori edzőm hívott vissza. Kaptam egy lehetőséget próbajátékra a Kohásznál, és ez sikerült, rúgtam három gólt és leigazoltak. Balszélsőként játszottam egészen addig, amíg a tartalék edzőből, Lennert Feriből vezetőedző lett. Ő az egyik meccsen odahívott és beállított balbekkbe. Ez annyira jól ment, hogy ott is maradtam. Szerettem védőt játszani, mert ott én irányítottam az ellenfelet is. Úgy helyezkedtem, hogy az oldalvonal felé toltam a szélsőket. Taktikailag, fizikailag és technikailag is topon voltam, de mindvégig képeztem magam, mert jobb akartam lenni, mint az ellenfeleim. Ismertem az összes jobbszélsőt, ki is elemeztem mindegyiket, hiszen én akkor voltam jó, ha őket lemostam a pályáról. Még az átmozgató edzéseken is keményen rugdaltuk a labdát egymásnak Ruppert Misivel, nehogy meccsen elpattanjon tőlünk. Általában a jobbszélsők voltak a legjobb csatárok akkoriban. Fazekas Laci, Györkő doktor, Molnár Dezső, és még sorolhatnám.
Mint mondta, az egyik legfontosabb dolog, hogy becsülettel és alázattal kell végezni a munkát a siker érdekében.
- Mi még mezítláb jártunk iskolába és az udvaron lerúgtam egy kőben a körmömet. Nem volt mese, megtanultam bal lábbal is rúgni, és két lábas lettem. Ma úgy akarnak sztárok lenni a fiatalok, hogy semmit nem akarnak feláldozni. Az a legnagyobb problémájuk, hogy miként áll a frizurájuk. Közben nem képezik magukat. Elpattan tőlük a labda és nem tudnak becsúszni sem. Szabálytalan és veszélyes, ahogyan így szerelnek. De összességében ez minden területre jellemző. Jávor Pali bácsi azt mondta nekünk: „Fiúk, a vasárnapi játékotokat hétközben kell megalapozni az edzéseken.”
A játékosnak bizony sok áldozatot kell hoznia a siker érdekében. De van, akinek még többet. Ez pedig a család, a feleség.
- Ahhoz, hogy egy sportoló mindent meg tudjon tenni az eredményekért, egy nyugodt családi háttér szükséges. A feleségem is minden elismerést megérdemel, köszönettel tartozom neki mindazért, amit értem tett. Az én párom is a napi munka után ellátta a gyermekeinket, bevásárolt, főzött, mosott, egyszóval a hátán vitte a családot.
A focicsuka szögre akasztása után egy újabb szevedély következett. Az egykori rácalmási és a vizet nagyon szerető sportoló fejelőbajnokságot szervezett az uszodában.
- Rácalmási születésű vagyok, már gyerekkorom óta úsztam a Dunában. Amióta megépítették az uszodát, immáron 40 éve, naponta járok ide úszni. Mindig munka előtt, nyitáskor úsztam. Volt, amikor uszonnyal pörgettem, ma már csak ezer métert úszok, de azt minden nap. Nos, anno a papírgyári srácok is jártak úszni és felvetődött, hogy kellene fejelgetni. Odavittünk vízilabda kapukat a kismedencébe, és hármas csapatokat alkottunk. Ez a játék 1979-től megy, napjainkig. Hatalmas csatákat éltünk meg. Vegyes összetételű társaság volt, bárki jöhetett, aki tudott fejelni. Sándorfi Laci, Keményfi Ernő, Hadanecz Gyuri – a röplabdázó, Kovács Józsi – az úszóedző, Molnár Laci, a Vízmű vezetője, és sorolhatnám. Sajnos, én már nem játszhatom, mert protézis van a térdemben és nem terhelhetem oldalirányban. De vasárnaponként még mindig megy a fejelgetés. Ilyenkor nem az az érdekes, hogy ki hányszor kap ki, hanem az, hogy 2,5 órát játszunk az egészségünkért. Mindenki ugrál, mérgelődik, veszekszik, játszik, nevet, viccel.
A sport, a játék után rátérünk a családra és a hobbikra is.
- Két lányom van. A nagyobbik Judit, Svédországban él, a kisebbik Edina Kisapostagon. A nagyobbik kézilabdázott, a kisebbik úszott sokáig, diákolimpiai bajnok is volt. A hobbim a fotózás. Amikor Nyergesújfalura kerültem, ott volt egy erdélyi kolónia, ahol az egyik bácsi vezette a fotós szakkört. Én is elmentem és megtanultam az alapokat. 1970-ben Hajdu Gyuri hívására csatlakoztam a Bartókban tartott, Lackfi Zoli bácsi által vezetett klubhoz. Képzés is volt, rendszeresen jöttek Pestről. Aztán amikor Szovjetunióban túráztunk, hoztam egy Zenit fényképezőt, később Praktikám volt, aztán japán gépem is lett. Pályázatokra és egyéni kiállításokra is fotóztunk. Lacfi Zoli bácsi halála után, 1974-ben én vettem át a fotóklub vezetését, de munkahelyi elfoglaltságok miatt három év után átadtam Falusi Imrének. Szenzációs kollektíva volt mindvégig, egymást segítettük, támogattuk. Emlékszem, megcsináltam azt is egy jó fotó kedvéért, hogy az egyik tíz emeletes tetejéről átugrottam a másikra, hogy lefotózzam a kívánt Vasmű úti szakaszt, mert le volt zárva a gépház, és nem tudtam kimenni. Természetesen táskával a kézben ugrottam, majd vissza is, hogy le tudjak jönni. Büszke vagyok arra is, hogy 2001-ben, hosszú pályafutásomra, munkámra való tekintettel a Magyar Fotóművészek Szövetsége fotóművész diplomát adományozott a részemre. Ma már nem fotózom, de a kisebbik unokámat megfertőztem ezzel a hobbival. Oda is adtam neki minden felszerelésem. Mára csak egy kívánságom maradt. Nagyon szeretném, ha ennek a városnak megint, minél előbb első osztályú futballcsapata lenne. Ehhez össze kellene fogni, és felállítani egy tervet, egy irányt. Tudom, ehhez nagyon sok pénz kell, de nem lehetetlen, mert ez a város megérdemli. Másrészt, ahová a foci révén eljutott a csapatunk, mindenhol megtanulták a városunk nevét!
