Ül egy padon a polgárasszony. Elegáns. Kifogástalan úrinő. Sugárzik róla a jólét. Mellette törődött munkásember, micisapkában. Süt róla a szegényes lét. Csak ülnek. Beszélgetnek. A Jeanne Moreau – Jean-Paul Belmondo kettős alakításának feledhetetlen filmemléke ez.
A mozdulatlanság képsorai peregnek. A két ember közt lassan csordogál a szó. Véget nem érő párbeszéd zajlik arról, hogy valami éppen történik. Vagy tán történt a megfoghatatlan múltban. Valami titokzatos és rejtelmes. De itt a vége, és valójában sosem derül fény a titokra. Ha kegyetlenül leegyszerűsítem, ennyivel leírható a múlt századi híres francia írónő, Marguerite Duras kisregényéből készült film tartalma. Ez persze nem egészen igaz.
A gyermekét rendszeresen zongoraórára kísérő asszony megismerkedik a munkással. Zongoraleckék idején aztán rendre találkoznak. Megkezdődik a folytatásos párbeszéd. Felsejlik egy gyilkosság emléke: a nő egy külvárosi kávéházban szemtanúja lesz, amikor megtörténik a bűntett. Féltékenység szülhette. Ennek rejtélyes szálait próbálják kibogozni aztán találkozásaikkor, a padon ülve, a hosszú eszmecsere során. És észrevétlenül szerelem éled közöttük.
A kisregény és a film címe két zenei műszó: Moderato cantabile – vagyis lassan, énekelve… mint egy szomorú siratóéneknél, és valóban, fájdalmas a reménytelen viszony, fájdalmas a szerelemféltés okozta rejtélyes gyilkosság is. A háttér kibogozhatatlan, a miérthez sose jutnak el, de megpróbálják, mert a dolgokat ki kell beszélni. Ám a „valamivárás” időtlenségében rekednek a beszélgetők, ahogy a film nézői is. A borús világot előszeretettel felmutató Duras nem csak ebben a művében állít elénk talányokat: a Naphosszat a fákon ugyanilyen. Az írónő figyelmeztet – vigyázz, bele ne süppedj a megélt múltba! Ne temessenek maguk alá a sorstragédiák, ne ereszd le magad!
Pedig olykor minden ok meglenne erre: Manchester, London, Párizs, Teherán sokkoló élménye – csak a közelmúltból. S nem látni a végét. Legutóbb Saarbrückenben a Német Vöröskereszt munkatársát küldte késével a halálba egy idegen; az áldozatkész segítőt, aki érte is próbált tenni valamit. És lapzárta után mi minden történik, amiről már nem számolhatunk be? Persze Dunaújvárostól messze van London, Manchester, vagy bármelyik merénylethelyszín. De ne áltassuk magunkat: mindegyikhez közünk lehet. Egyelőre a feltételes mód az érvényes. Addig, amíg a magunk urai lehetünk… ellentétben a Naphosszat a fákon csodaváróival, és a Moderato cantabile „mi történhetett” kétségével. Mert már látni, mit történik Európában.
A csíksomlyói búcsú képei bejárták a világot. Az is, amely megmutatja: a tömeg épp az imént vonult el – de utánuk patyolattiszta maradt a hegyoldal. Mintha ott se lett volna több százezer ember. Az üvöltő kontraszt képei nyugati városok felől érkeznek. Nem, nem csak a tragikus eseményekről beszélek; hanem a mocsokba fulladó kerületekről, a meggyalázott műemlékekről, a szétlopott értékekről is. Nem lehet kérdés, hogy számunkra melyik a minta.
