Köszönjük, Medárd!

A VI. században élt Szent Medárdnak személyesen ugyan nincs semmi köze az időjáráshoz, de a napjához tapadt megfigyelést már az 1500-as években feljegyezték. Aztán vagy bevált egyik s másik évben, vagy nem. Egy középkori verselő deák, Istvánffy Miklós így írt a földművelők várakozásáról:

Hogyha a fellegekből nem hullana olykor a zápor,
akkor a nap sugarán egyre csak égne a föld,
veszne a drága kalász a tüzes, vad nyári hevektől:
Így a paraszt essőt félve, remegve remél.
Várja Medárd napját: Megered majd fentrül az áldás
és a kiszikkadt rét újra virul, felüdül.

Három hét, és az őszi árpa vágásával megkezdődhet az aratás. Egykor a földnélküli embernek ez az időszak jelentette az anyagi erőgyűjtés lehetőségét: aki erővel bírta, napszámba ment, s az aratómunkásokon nem lehetett spórolni. Háborús időkben persze nem volt elég munkáskéz, ezért odalett a termés egy része. 

1945 júniusában a Fejér Vármegyei Mezőgazdasági Munkabér-megállapító Bizottság a minimális napszámbért magasra emelte: egy első osztályú férfimunkás nem kevesebb, mint 120 pengő napszámot kapott, az asszonyok 110 pengőt. Ez akkor igen jó jövedelem volt, igaz, 12 órát kellett érte dolgozni. A maximális bér 150 és 130 pengő lehetett. E keretek közt a községi termelési bizottság szabhatta meg a helyi napszám mértékét.

Ebből a keresetből kellett volna tartalékolnia mindenkinek a szűkebb hónapokra – csakhogy hamarosan jött az infláció. Egy liter petróleum 1944-ben 77 fillérbe került, aztán 1945 szeptemberére ennek az ára 16 pengőre ugrott. Egy skatulya gyufát, ami egy évvel korábban csak 8 fillérbe került, ’45 őszén már 20 pengőért adtak. A napszám épp hogy kiadta egyetlen doboz cipőpaszta árát. És ami a legmegdöbbentőbb: egy kiló sóért majdnem három napszámbért kellett kifizetni – míg egy évvel korábban hat mázsa sót adtak ennyiért!