Ünnephozó hónapunk a mezőváros életében sokszor szomorú ajándékkal érkezett. Itt van mindjárt az 1945-ös év: a háború veszteségeit még felmérni sem tudó gazdatársadalom képtelen volt felvenni a korábbi munkaritmust.
Abban a nehéz időben nem volt ez csodálnivaló, különösképp, ha hozzátesszük, hogy hányan nem térhettek vissza soha a harcmezőkről, s hogy hányan rekedtek hadifogságban, vagy raboskodtak szovjet munkatáborokban. Hiányzott tehát sok munkáskéz, nem is beszélve a mezőgazdasági gépeket ért károkról, vagy az igavonójószág-állományt ért pusztításról. A következmény: karácsony másnapján, december 26-án fölmérést végeztek, s ez kimutatta, hogy még száz kataszteri holdon áll lábon a kukorica. A betakarítás késése miatt a kötelező beszolgáltatás akadozott, nem beszélve az orosz jóvátételi szállításokról. E kettő hatalmas terhet jelentett a gazdaságoknak.
A boltok szinte üresen kongtak. Az emberek nem is álmodhattak olyan kirakatról, mint az 1949-es fotón látható, igaz, az sem a valós helyzetet tükrözte, hiszen propagandakép volt. A ’45 decemberi hiánycikklistát az élesztő, a cukor és a só vezette, de hiányzott a dohány és az üvegáru is. Szintúgy nem volt elegendő cipő és ruhanemű – de sokan nem is álmodozhattak akkor ilyen „luxuscikkekről”, hiszen a havi infláció – írd és mondd – 4 és 6 ezer százalék közt ingadozott. A só kilójáért – ha olykor épp kapni lehetett – az előző évi 56 fillérrel szemben 320 pengőt kellett kiadni. A petróleum ára hússzoros, a gyufáé kétszázötvenszeres volt.
Lépjünk előre négy évet! Na, ez az 1949-es december legalább valami jót hozott. Karácsony után két nappal született meg a Minisztertanács határozata, hogy az addig Mohácsra tervezett vasmű és vele az építendő új város Dunapentele szomszédságában valósul meg. Ez volt Újváros „fogantatásának” pillanata. Egy év múlva a 4200 pentelei őslakos mellett az építőkkel és családtagjaikkal együtt már 7139 „újtelepes” élt itt.
Két, a kulturális gyarapodás jegyében megélt december: 1951-ben a ma műemléki védettséget élvező Dózsa mozi, ’53-ban a Bartók Béla kultúrház nyitotta meg kapuit.
Lépjünk tovább újabb három évet! 1956 december 6-án hozta szalagcímben a Dunapentelei Hírlap: „Megoldódott a görög kérdés”. A régiek még emlékezhetnek rá, hogy mi is volt az a bizonyos „görög kérdés”: november 7-én, a forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának, a szovjet megszállásnak a napján a görög kolónia tagjai szembefordultak a felkelőkkel. Nem volt ebben semmi rendkívüli, ha figyelembe vesszük, hogy a hazájukból hozzánk menekült görögök nem is érthették meg a szabadságtörekvéseink lényegét, hiszen magyarul még alig tudtak, másfelől elvakult baloldaliak, a görög kommunista párt egykori tagjai voltak szinte valamennyien. A magyarok körében ettől fogva közmegvetés övezte őket. December 5-én aztán négyszázan a Deák Ferenc gőzössel elhagyták Pentelét. Kormányközi megállapodás alapján új hazájukba, Csehszlovákiába költöztették őket.
És még mindig ’56. A város egykori kiváló muzeológusa, a néprajzkutató Sergő Erzsébet decemberben különös jelenségre lett figyelmes. A levert forradalmat követő adventben olyan mértékben megszaporodtak a betlehemes köszöntők Sztálinvárosban, mint soha annak előtte s utána sem. Számos helyen, több csoportban betlehemeztek: „A falubeli gyerekeken kívül az Újvárosban is jártak ebben az évben a betlehemesek. Többnyire a város külső lakónegyedének gyerekei indultak el betlehemesnek; így a Technikumból, a Délivárosból és a Radarból járták a várost. A technikumi gyerekek az egyik fiú édesapjától tanulták meg a játékot. A szülők jászladányiak, így az ott élő betlehemes szokásokat tanították meg a fiúkkal.” A jelenség okát a muzeológus nem magyarázta, de finom utalása egyértelmű: nem csupán a messziről hozott szokás hirtelen jött elterjesztéséről volt szó. Arról is, hogy a tradicionális betlehemezés szinte tömeges fölelevenítése az eltiport szabadságharcra, az áldozatokra való szimbolikus utalás eszköze lett.
