Eljátszik az ember a gondolattal: mit tettek felmenői a „nagy időkben”, például 1848 márciusában. Nincs, amibe kapaszkodhatnék, a hajdani iratokat a háború vitte el, s már az egykoriak közül sincs, aki legalább az emlékezet ládáját felnyitná. Egyszer majd bevetem magam a levéltárba, kutakodni. Valami csak felbukkan.
A XVIII. század derekán Vácra települt bajor ősök, a Velzerek egyikéről, szépapámról azt a keveset tudom, hogy 1848-ban nemzetőrnek állt. Ez is több a semminél. Hogy miként vitézkedett, arról nem szól a történet. Hős volt vagy sem? A hitem mondja: tisztességgel helytállt.
Ahogy a civil életben szintúgy helytállt fia, az ükapám, aki felnőtt éveinek fénykorát az 1800-az évek végén élte, s akinek halálhírét 1911-ben a Váci Hírlap tudatta, ezzel: „Velzer Lajos a köz érdekében mint városi képviselő sokat dolgozott. Önkéntes tűzoltóparancsnokként is nagy munkát végzett, királyi kitüntetésben is részesült: a koronás aranyérdemkeresztet kapta. Közel két évtizede veszedelmes tűz ütött ki a siketnémaintézetben. Velzer vezetése alatt nehány önkéntes tűzoltó nagy bátorsággal állt a veszedelem elé, ő buzdításul olyan helyet foglalt el a háztetőn, a hol életével játszott és a nagy intézet pusztulását megmentették. Ekkor kapta jutalmul a király elismerését.” No, hát megvan az én egyik „hős” ősöm, ha tette nem is harchoz kötődik.
De csak visszatérek szépapámhoz, aki 1848. március 15-én szerepet játszott, még ha ez nem is volt több epizódszerepnél. Ismét az újságot hívom segítségül: „A fővárosi események szemtanúja volt, Velzer János, a váci Műcsarnok Kávéház tulajdonosa, aki már a délutáni órákban magával hozta a 12 pont és a Nemzeti Dal kinyomtatott példányát.
A forradalom hírei gyors szárnyakon járták be a várost, s szinte lázba hozták a város lakosságát is. Másnap reggel harangzúgásra ébredt a város. Az eddig politikailag alvó település lakói zászlókkal, kokárdákkal, nemzeti színű karszalagokkal, zenekar kíséretében vonultak fel az utcákon, éltetve a forradalmat. Este fáklyás felvonulást rendeztek, a díszkivilágított főtérre vonultak, mindenki a forradalom lázában égett és ott várták az újabb híreket. A városi elöljáróság úgy döntött, hogy 18-ára népgyűlést hív össze a városháza nagytermébe, ahol ismertetik - hivatalosan is - a pesti eredményeket. A népgyűlésen Párniczky főszolgabíró mondott beszédet, azonban az időközben érkezők nagy tömeg miatt a terem kicsinek bizonyult, így kivonultak a városháza udvarára és folytatták az ünneplést a lelkes váci tömeg előtt. A gyűlés végén a nép egybehangzó akaratára szervezték meg - Pest példájára - a helyi nemzetőrséget. A nemzetőrség zászlaja alá nagy volt a jelentkezés, a jelenlévők közül már számtalanok önként jelentkeztek. A város lakói a Szabadság lázában égtek!”
Erről a 12 pontot vonaton kézbesítő ősről mást is tudnék mesélni – a jeles műtörténész, Lyka Károly bőkezű mecénásként írt róla; Műcsarnok nevű kávéháza a nevében őrizte gazdája elhivatottságát. Ő sem volt hős. Csak tette a dolgát.
