Nyelvek, művészetek, irodalom, ez érdekelte valamikor. Míves írások kerültek ki keze alól, a legkülönösebb az volt, amelyben a kukorica meséli el gyötrelmeit, amiket ki kell állnia rövidke élete során. Gimnazista barátnője szellemes, finom rajzokat készített hozzá, remek kis képregény született. Amúgy ő is igen jól rajzolt, pályázatokat nyert sorra, akkor ment el kedve a dologtól, amikor egy kiállításon a művek közül a fődíjast, vagyis az övét valaki eltüntette. Mi tagadás, önérzetes gyerek volt. A diákszínjátszásban is kipróbálta erejét, a patinás gimnázium évente zajló színházi hetein mindig feltűnő sikert aratott. Eme előélet után meglepetést keltett, hogy a műszaki tudományok felé vette útját, de az élet váratlan fordulatokkal van tele, mondták tanárai.

Szóval megyünk a cél felé, kis falvakon át vezet az út, nézzük a varázslatos tájat. Az egyik faluban járdafelújítás, együttérzéssel figyeljük, ahogy a rettentő melegben dolgoznak az emberek, hőgutától fenyegetve. Mi is ki vagyunk tikkadva, de nekünk azért sokkal könnyebb… Közben folytatódik ifjú emberünk előadása, már sokkal okosabb vagyok, de még nem eléggé – gondolhatja –, néha visszakérdez, én meg felmondom a leckét. Rájövök, most ő edzést tart a hamarosan bekövetkező éles bevetéshez. Becsületbeli dolog, mondja, hogy jól szerepeljen. Tudom, sikerül majd neki. Kérdezem, meddig tart a dolog, azt mondja, talán fél óra, de az nem lenne jó. Ha sokkal hosszabb, az ígér sikert. Vagyis későbbi megrendelést.

Megérkezünk. Pihenőbe helyezem magam. Várok. Eltelik fél óra, majd egy is, ez már jót jelent, végül majdnem másfél órás lett a szeánsz. Jön kifele, a zakóját még a hőség ellenére sem veti le, a nyakkendőt sem oldja meg, eleganciáját őrzi, amíg látótávolságban vagyunk. Aztán irány haza. Útközben ismét beszélgetünk, most már nem műszaki dolgokról, hanem a jövőről. Az ismeretlenről. Mert amikor ez a szakmai út zajlott, szerdán, augusztus elsején, ő már épp egy napja állástalan volt. Kedd délután, főnöke szabadsága idejében egy másik főnök közölte: letelt a próbaidő, ennyi volt… Amikor három hónapja munkába állt, valaki figyelmeztette, sok cégnél bevett szokás, hogy kis pénzért próbaidőseket alkalmaznak, majd ha az letelik, fel is út, le is út, jöjjön a következő, mit sem sejtő jelölt. Ő is tudta, semmi sem biztos, de arra nem számított, hogy aki őt felvette, s aki elégedett volt a munkájával, annak tudta nélkül, épp az erdélyi nyaralása alatt kötik az ő talpára az útilaput.

Kérdezem, de hát elsején, immár egy napja elbocsátottként, miért teljesítette az utolsó feladatot, így válaszolt: tisztességből.

Csöndben autóztunk aztán hazafelé.