Az út végén

2018. augusztus 5. (vasárnap) 9:47 - Várkonyi Balázs

Északra tartunk. A végcél egy üzem, útitársam műszaki prezentációra készül. Cége extra minőségű szerkentyűit kínálja majd az eddig még ismeretlen vállalatvezetőnek. Mesél a szerkentyűről, értek, amit értek, az nem sok, a műszaki dolgokban nem vagyok járatos, de ő lelkesen magyaráz. Könnyű neki, gépészeti ismeretére támaszkodhat, amit az egyetemen szívott magába.

Nyelvek, művészetek, irodalom, ez érdekelte valamikor. Míves írások kerültek ki keze alól, a legkülönösebb az volt, amelyben a kukorica meséli el gyötrelmeit, amiket ki kell állnia rövidke élete során. Gimnazista barátnője szellemes, finom rajzokat készített hozzá, remek kis képregény született. Amúgy ő is igen jól rajzolt, pályázatokat nyert sorra, akkor ment el kedve a dologtól, amikor egy kiállításon a művek közül a fődíjast, vagyis az övét valaki eltüntette. Mi tagadás, önérzetes gyerek volt. A diákszínjátszásban is kipróbálta erejét, a patinás gimnázium évente zajló színházi hetein mindig feltűnő sikert aratott. Eme előélet után meglepetést keltett, hogy a műszaki tudományok felé vette útját, de az élet váratlan fordulatokkal van tele, mondták tanárai.

Szóval megyünk a cél felé, kis falvakon át vezet az út, nézzük a varázslatos tájat. Az egyik faluban járdafelújítás, együttérzéssel figyeljük, ahogy a rettentő melegben dolgoznak az emberek, hőgutától fenyegetve. Mi is ki vagyunk tikkadva, de nekünk azért sokkal könnyebb… Közben folytatódik ifjú emberünk előadása, már sokkal okosabb vagyok, de még nem eléggé – gondolhatja –, néha visszakérdez, én meg felmondom a leckét. Rájövök, most ő edzést tart a hamarosan bekövetkező éles bevetéshez. Becsületbeli dolog, mondja, hogy jól szerepeljen. Tudom, sikerül majd neki. Kérdezem, meddig tart a dolog, azt mondja, talán fél óra, de az nem lenne jó. Ha sokkal hosszabb, az ígér sikert. Vagyis későbbi megrendelést.

Megérkezünk. Pihenőbe helyezem magam. Várok. Eltelik fél óra, majd egy is, ez már jót jelent, végül majdnem másfél órás lett a szeánsz. Jön kifele, a zakóját még a hőség ellenére sem veti le, a nyakkendőt sem oldja meg, eleganciáját őrzi, amíg látótávolságban vagyunk. Aztán irány haza. Útközben ismét beszélgetünk, most már nem műszaki dolgokról, hanem a jövőről. Az ismeretlenről. Mert amikor ez a szakmai út zajlott, szerdán, augusztus elsején, ő már épp egy napja állástalan volt. Kedd délután, főnöke szabadsága idejében egy másik főnök közölte: letelt a próbaidő, ennyi volt… Amikor három hónapja munkába állt, valaki figyelmeztette, sok cégnél bevett szokás, hogy kis pénzért próbaidőseket alkalmaznak, majd ha az letelik, fel is út, le is út, jöjjön a következő, mit sem sejtő jelölt. Ő is tudta, semmi sem biztos, de arra nem számított, hogy aki őt felvette, s aki elégedett volt a munkájával, annak tudta nélkül, épp az erdélyi nyaralása alatt kötik az ő talpára az útilaput.

Kérdezem, de hát elsején, immár egy napja elbocsátottként, miért teljesítette az utolsó feladatot, így válaszolt: tisztességből.

Csöndben autóztunk aztán hazafelé.

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Gyógyszertár, betegek kórusa

Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap)

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

Szántani, hegynek fölfele

Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap)

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.