Eljön a nagy nap. Ünnepélyes fölvezetés, közben megérkezik a jeles fővárosi pártember, bevonul, látja a kivezényelt diákhad, feléjük tart, integet, azok visszaintegetnek, de sehol egy akár csak gyenge éljenzés, semmi hurrá, csupán a kis zászlók hangtalan lebegtetése. A fővendég arcán látszott, lelkesebb fogadtatást várt volna. Nem tudta, amit a helyiek közül sokan: a gyerekek a siketnéma intézet diákjai voltak, s tőlük ugyan hiába remélt bárki zajos üdvözlést. Nem tudom, a „vétkes” állása megmaradt-e…

A Sztálinváros újságot lapozva ezzel rokon történetet olvasok: 1950-ben egy bizonyos B. nevű településen valaki kitalálta, hogy a május elsejei ünnepégen ne csak Lenin, Sztálin meg Rákosi képeit hurcolásszák a fölvonulók, hanem a helybéli elöljárók arcmását is. A kisváros vezetői szerényen, de örömmel nyugtázták az „alulról jövő” kezdeményezést. A „közakaratnak” engedve rábólintottak a javaslatra. Ám elsején az ő portréik mégsem emelhették az ünnepség fényét: a felkért festőművész az utolsó pillanatban visszamondta a felkérést, azzal, hogy társadalmi munkában ilyet azért már tényleg nem vállalhat. Állítólag azt mondta, hogy mint minden más, a személyi kultusz is áldozatba kerül.

Fotó: jakd.hu

Igen. De mennyi áldozatba! Annak a lapszámnak a szerkesztőjét, amelyből az imént idéztem, a személyi kultusz kísértete nem tartotta fogságban, annak különösképp irritáló példáját a lapban nem láttam. Persze, már túl volt az ország az ősbűn nevén nevezésén, hisz ’56-ot írtak. Annak is a nevezetes októberi napját, 23-át. És volt néhány örömteli hír az újságban: például hogy bár a városi tanács ülésén fölhívás született a Sztálinváros név elvetésére, a végső döntés előtt a nép hangját is hallani akarják. Demokratikusan – ez volt a meghirdetett jelszó. Na ja…

És volt még egy mindenek felett örömteli hír: azt tudatta, hogy az Arany Csillag Szálló éttermében a munkások vasárnaponként immár élvezhetik a déli zeneszót. Ebédhez keringő, opera, vegyesen! Nem tudom, akkor, azon az október 28-ai vasárnapon megszólalt-e a muzsika a Csillagban. Vélem, még ebédre betérő se igen volt. És kegyeletsértő is lett volna a muzsikálás: az emberek ugyanis a családtagjaikra, barátaikra, munkatársaikra emlékeztek. A halottakra. A forradalom első áldozataira.

Az október 23-ai Sztálinváros újság címlapja szolgáltatta az igazi csemegét: „Ma újra együtt dobog a lengyel és a magyar szív” – olvasható a vezércikkben. A munkástestvériséget éltető írás legbizarrabb mondata szerint a hős lengyel testvérek „ismét magasra emelték a szabadság fáklyáját”. E szavak a Petőfi Kör akciója és a meghirdetett pesti tüntetés ismeretében igazán különös értelmet kaptak…

A személyi kultusz és a diktatúra tényleg sokba került.