Lóháton, vaksötétben

Hiába mondta a gazda, hogy Jacket a becsületes nevén illik szólítani, a srácok aztán is Janizták a derék jószágot. Aki egy hátasló volt a legjavából, fiatal csődör, játékos, szertelen, csibészkedésre mindig kész. A lovas tábor főnöke a rutinosabbakat ültette rá, a kicsiknek maradt a többi, például a kedves, nyugodt Juci. Persze, hogy azt a nevet is a gyerekek aggatták rá…

A táborban mindig történt valami érdekes. Egy nap a patkolót várták. Meg is jött az ismerős vándorkovács, és amíg egyik-másikkal foglalatoskodott, a többi a karámoszlopoknál állt, kikötve, hogy ne legyenek láb alatt. A lovas csemeték ott sertepertéltek, nézték a műveletet, értően, hisz nem először láttak ilyet.

Közben két új ember érkezik. Egyik idősebb, belé karolva egy fiatal fiú, sötét szemüvegben, lovaglócsizmában, kezében kobak. A karámhoz mennek. Itt áll előttem, érzem – mondja a fiú. Igen. Ki van kötve – válaszol az idősebb. A fiatalabb kissé oldalt lép, jártas a lótudományban, tisztában van a szabállyal, hogy kikötött lovat, pláne, ha még nem ismerős, csak lassan, karéjozva szabad megközelíteni, a fejét nem simogatni, legfeljebb a nyakát könnyedén megpaskolni, azt lehet. Így is tenne, de ahogy a ló felé nyúl, bal könyöke a villanypásztor drótját érint, és a gyenge figyelmeztető áramot átadja a mit sem sejtő Jacknek. Az hatalmasat horkant, döbbenten néz a villámot szóró kézre, keservesen panaszkodva tiltakozik a durva inzultus miatt. A fiú szégyelli, hogy ilyen ügyetlen volt, szabadkozik, de az öreg lovász mondja, semmi baj, még vele is megtörténik ilyen.

Fotó: Fortepan

Meglepetés Janit – nomen est omen – igazi, megrázó meglepetés érte ezen a délutánon. A kisebb gyerekek nevettek a különös jeleneten, de leintette őket a táborparancsnok. Majd holnap nem röhögtök – mondta. A srácok aztán próbálták megfejteni, mi lesz az a holnapi dolog, ami rájuk vár. Nem találták ki. Mire másnap fölkeltek, a nagyobbak már javában edzettek. Az előző napi jövevények is. Ott galoppoztak a nyárfasor előtt, a lapályon, csak ketten, arrafelé más épp nem járt. Néha vezényszó hallatszott az idősebb felől, ő kissé előbbre tartott, a fiatalabb nem sokkal mögötte. A fiún, nem túl gyakori látvány ez, akkor is rajta volta fekete szemüveg. A kicsik nézték. Lovas életüknek ugyan még az elején jártak, de a beavatottak magabiztosságával máris megállapították: amit látnak, nem az az igazi vágta, csak afféle sétagalopp.

Szünetet tartott a két lovas. A kicsik felé vették az irányt, s amikor az ugratóhoz közelítettek, az öregebb a fiúba karolt. Mint mindig, amikor valami akadály jött. Mert az ifjú lovas szemüvege mögött ott volt a vaksötét. Szeme világa nyolcévesen odalett. Így tanult meg lovagolni. És neki igazi vágta az, ami másnak sétagalopp…

Október második csütörtökjén van a látás világnapja.