Újvárosi hódítók

Tizenkilenc éve, február 7-én egy klubhelyiségben összegyűlt százhuszonhárom nő és férfi: mindannyian ős-újvárosiak. Az egykori „hódítók”. Hétköznapibb kifejezéssel: a városalapítók. Nevük ugyan nem volt rajta egyetlen fél évszázada kelt pecsétes papíron, bármely hivatalos okiraton; de ki vitatta volna el jogukat arra, hogy valóban alapítóknak neveztessenek? Csak ennyit kellett mondaniuk: „Együtt építettük”. És máris megvolt az alap, hogy megszülethessék a Dunaújváros Alapítóinak Egyesülete.

Akkor, 2000-ben a civil szerveződés legfiatalabb tagja is jóval túl volt már a hatvanötödik évén; a legidősebbek meg, akik 1950-ben harmincévesen vetődtek Pentelére, már a nyolcvanadikat szegték be. Céljuk volt „összefogni azokat a még élő városalapítókat, akik annak idején sárban, gumicsizmában, esőköpenyben, út és közmű nélkül, nagyon nehéz fizikai munkával és mostoha körülmények között kezdték el építeni a várost. Emléket akartunk állítani az itt élőknek és azoknak is, akik már nincsenek közöttünk.”

Egyesületi összejöveteleiken megidézték vajon a kor romantikáját? Biztosan. Újramondták-e Szécsi Margit pátosszal teli versét: „Hol tegnap fű sem nőtt, ma már / rohambrigád dalol: / percről percre több, szebb leszel / én ifjú városom!” Nem, ezt biztosan nem, már a maga korában is giccsesnek érezhették sokan, egy idő után a költő sem vállalta. Ahogy megtagadta az ilyen versnek álcázott lózungokat, „… hol eddig csak a szél kiáltott, / most forró himnusz zeng a szélben, / éneklik lelkes sokaságok”. Az ízlésdeficit aztán ebben a két sorban nyert tökéletes kifejezést: „Köszönjük neked, Sztálin elvtárs / az acél izzó áradását!” De ez igazából már nem is a költőnő fejében születhetett meg – hanem a kor kényszeríthette rá.

Fotók: Fortepan

Csakhogy fiatal egyetemistaként a valóság helyett először a propagandával találkozott; aztán ezt a bódultságot kinőve írt nemes, szociografikus verseket is, íme az Este a barakkban néhány részlete: „A dinnyelétől szutykos asztalon / takarítanak gyors, vörös kezek. … Mosdanak másutt, hűvös víz csobog, / izzadt emberszag száll faltól-falig, / s csípős kölniszag. Szuszog valaki, / eldöntötték az álomi borok. / Kihúnyt a villany. Drótra-aggatott / ruháknak szúnynak tarka színei. / Messziről csille-sírást hallani, / s itt szalmazsák zizeg egy dallamot.”

Igen, ebben a realisztikus, fájdalmasan szép metaforacsokorban ott vannak az elsők, a hódítók – akik kegyetlen nehézségek közt építettek, s a kínjaikat olykor tényleg csak az „álomi borok” enyhíthették.

A tizenkilenc éve született egyesületben a tagsági jogot az szentesítette, ha valaki ’50-ben már itt dolgozott. De így az idő múlásával a közösség önmagát számolja föl! Épp ezért a küldetésüket újrafogalmazták: tag lehet, aki elkötelezett a város iránt. És ilyen nagyon sok van…