Elkerített valóság 2

Ennek sajátos magyar változata jutott eszembe, amikor a közelmúltban egy levelet fújt be a szél szerkesztőségünkbe. Ha már befújta, el is olvastam, amelyet a Dunaferr egy igazgatója – a menedzsment nevében – a „Kollégáknak” írt. Mondhatni betárazott. El is szégyelltem magam, talán egy kicsit helyette is. Régen is voltak ugyanis konfliktusok az érdekképviseletekkel, sőt még a mindenkori politikával is akadtak nézetkülönbségek, de ennyire elzárkózni a közvetlen környezettől, a nyilvánosságtól – megítélésem szerint – egyetlen korábbi vállalatvezetésre sem volt jellemző.

„Dunaújváros minden lakója tudja, hogy a város és a vasmű elválaszthatatlan…”, olvasom. Ezt eddig is tudtuk, csak azt is látjuk, hogy ezt épp a jelenlegi menedzsment egyes tagjai nem érzik magukénak. Ez veszélyes játék. És itt nem egy vasasnapi invitálás meglétéről, vagy épp annak elmaradásáról van szó. Sokkal többről. Együttműködésről közvetlen környezetünkkel, a térségért érzett felelősségről. A tényeket egy, a munkavállalóknak írt levélben pedig nemcsak elhallgatni, hanem egyenesen megtagadni bizony nem csak etikailag kérdőjelezhető meg.

Azért egy kis emlékezetfrissítés nem árt. Három évvel ezelőtt épp a jubileumi, 40. vasasnap maradt el. Nem a szakszervezetek és nem a dolgozók miatt. Ezután helyeződött át a hangulatos nyitott Duna-parti környezetből a betondzsungel kellős közepébe zárva a munkavállalók közösségének legnagyobb ünnepe, ami egykoron tradicionálisan a város és a térség ünnepe is volt egyben. Aztán ha a közvetlen interaktív kommunikációról kell beszélnünk a munkavállalókkal, akkor annak leghitelesebb fóruma épp egy munkásgyűlés lehetne, amelyre szűk tíz éve nem került sor a cégnél. Emellett – legalábbis ezt mutatja a cég jelenlegi gyakorlata – a szakszervezetek mozgásterét is folyamatosan nehezítik, egyrészt a törvényi előírások, illetve a kollektív szerződésben meghatározott képviseleti jogok sajátos értelmezésével.

A mostani acélpiaci helyzet közismert. Ám egy vállalat működőképességének fenntartása sok mindentől függ. Az időben elvégzett fejlesztésektől, vagy azok hiányától, ideértve a környezetkárosító tevékenységek megszüntetéséhez szükséges, ám meg nem valósult – a levegő tisztaságra vonatkozó – környezetvédelmi fejlesztéseket, a bevételek alakulásától, a költségektől, azok optimalizálásától, és még folytathatnám. Ebbe bizony beletartozik a költségcsökkentés is, amiben az érdekképviseleteknek is szerepet kell(ett) vállalniuk. Ám a „közös teherviselés jegyében” a szakszervezetektől éves szinten elvont több mint 50 millió forint „extra támogatás” alig harmincada a munkavállalók szabadságos bérének átütemezésére tett egyoldalú munkáltatói kísérletnek. Talán nem véletlen, hiszen gondoljunk csak bele: ez utóbbi volt előbb és az előbbi történt utóbb. Mindez azonban eltörpül a 2017-es mérlegadatokból kiolvasható 18 milliárd forintnyi profit mellett.

És nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy korábban a munkavállalók teherviselése lett feltételül szabva a kohóátépítés megvalósításának, amely teherviselés része volt a menedzsment által belengetett drasztikus létszámleépítés is. Tudjuk, a kohó szimbólum. A város, a vállalat működésének, megmaradásának szimbóluma. Ezzel játszani kockázatos dolog!

Nos e kockázat csökkentése érdekében a leépítéseket épp a térség korábbi ország­gyűlési képviselője, jelenlegi miniszterelnöki biztos, dr. Galambos Dénes, a város polgármestere, Cserna Gábor és a Magyar Kormány összehangolt tevékenységének köszönhetően lehetett elkerülni, amit egy 480 millió forint összegű munkahelymegtartó támogatással, az Országos Foglalkoztatási Alapon (OFA) keresztül biztosított az állam. A cég ezt követően visszavonta a leépítésre tett nyilatkozatát a munkaügyi hivatalnál.

Köztudott, hogy az acéliparban az uniós előírások gátat szabnak annak, hogy a cég közvetlen állami támogatást kapjon, mert ezt Brüsszelben piactorzító hatásként értékelnék. A költségvetési támogatás éppen ezért csak munkahelyek megtartására, képzésre, környezetvédelmi célokra adható. Más területeken költségvetési támogatás csak akkor kerülhet szóba, ha a magyar állam részesedést szerez a Dunaferrben, és mint tulajdonos tőkeemelést hajt végre. A Magyar Kormány – hogy segíteni tudjon – a Dunaferr vonatkozásában vételi szándékát több alkalommal jelezte.

Az előbbiekhez szorosan kapcsolódik egy, a Dunaferrnél megvalósítandó innovatív tanműhely létrehozásának finanszírozása is, amely 540 millió forint támogatást jelent a cégnek. Dr. Palkovics László innovációs és technológiai miniszter még idén februárban ítélte meg ezt az összeget, amely a teljes beruházási volumen 73 százalékát jelenti, ami jelen esetben az előírások szerint nyújtható maximum. Ezzel a vállalat a már létező dunaújvárosi tanműhelyének két épületét bővíti, korszerűsíti, illetve egy jelenleg telefonközpontként működő épületét is tanműhellyé alakítja, továbbá taneszközöket szerez be a megnövekedő tanulói létszám megfelelő színvonalú gyakorlati képzése érdekében. Ebből is látszik, hogy a lehetőségekhez mérten a Magyar Kormány Dunaújváros MJV önkormányzatával karöltve figyelmet fordított és fordít a munkavállalók helyzetére. Nem volt ez mindig így, emlékezzünk csak arra, hogy a Medgyessy – Gyurcsány kormány a privatizációs szerződésben a vevőknek csak öt évre írta elő a munkahelyek megtartását. A környezetvédelmi beruházások elvégzését lényegében ki sem kötötte, a szemérmetlenül alacsony vételár pedig közismert.

A Dunaferr részéről sokszor hangoztatott törvényi előírásoknak való megfelelés a gazdasági életben egy vállalat működése során nem holmi kegy a környezete felé, hanem kötelező. A matematika nyelvén szólva szükséges, de nem elégséges feltétele egy cég környezeti integrációjának, elfogadottságának. Jelenleg itt tartunk.

Úgy tűnik betáraztak…

- Várkonyi Zsolt/Dunaújvárosi Hírlap -