Akkor is kicsi lángnyelvek éledtek a sírokon, szeretetvirágok beszélték el a ragaszkodást a lent nyugvóhoz, akkor is összekulcsolt kézzel emlékeztek az emberek – de abban az évben bántóan sok lett a friss hant. Azokon a sírokon a gyászkoszorúk a még kicsit sem csillapodó fájdalomról tudósítottak. Sztálinváros-Pentelén a Kucsera, Nagy, Sziffert, Pusztai, Kósa, Miczkó, Török-Söményi, Szabó és Szekeres család gyászolta a forradalom első áldozatait, csöndben, méltósággal, a városlakó többség részvéte mellett. És nem sejtette senki, hogy a moszkvai politikai vegykonyhában eközben már készül a gyilkos reváns terve.

November 3-án a „forradalom hangja”, a pentelei szabad rádióadó beszámol arról, hogy szovjet röpiratok a forradalmunkat fasiszta vérengzésnek minősítik – így tüzelik katonáikat és a kollaboránsokat. A város nemzeti bizottsága ezért parlamentereket küld a dunaföldvári szovjet parancsnokhoz. Ott megállapodnak, hogy egyik fél sem kezdeményez tűzharcot. A delegátusok a szándéknyilatkozatot rögzítik: „A szovjet páncélos egységek nem jönnek be a városba, sem fegyverrel, sem fegyvertelenül, sem támadó, sem békés szándékkal.” Másnapra újabb tárgyalást terveznek a város békéje érdekében.

November 4-e viszont egészen mást hoz. Épp hogy pitymallott volna, amikor különös jelenségre ébred az ország: tankok lánctalpainak csikorgására. Kijózanító ébredés! Tíz szovjet hadosztály, 150 ezer katona jön hazánk ellen – de a világ csodát lát: az agresszor nem várt ellenállással szembesül, a fővárosban és másutt forradalmárok veszik fel a harcot a rettenetes túlerővel, a szovjet tűzhengerrel. A vidék egyik leghősiesebb ellenállója éppen Dunapentele. A sors különös játéka: az idegileg kimerült katonai parancsnok helyett a korábbi sortüzekért felelős Nagyéri Károly századost bízzák meg a város védelmével, s az új főparancsnok megszervezi Pentele szabadságküzdelmét. Mozgósítják a hadra fogható férfiakat, a lövegkezeléshez értőket, a motorszerelőket. A kórházba rendelik az összes orvost és ápolónőt. Háromezer civil azonnal jelentkezik fegyveres szolgálatra. A szabadságharcosok kiképzése megkezdődik. A Rákóczi-adó, a pentelei rádió szünet nélkül sugározza a felhívásokat.

Nagyéri főparancsok a városi sportgépekkel végeztet felderítő repülést. 5-én a várható támadás miatt tűzparancsot léptet életbe a szovjet egységek ellen. 6-án ellenséges harckocsik közelítenek a város felé, ám – itt az újabb csoda – a védők tűzcsapása meghátrálásra kényszeríti a túlsúlyban lévő támadókat. Ekkor erősítés érkezik, Adony, Dunaföldvár és Székesfehérvár idegen erői egyesülve törnek a kis Pentelére. A kecskeméti szovjet parancsnok parlamentereket küld, megadásra szólítva fel a szabadságharcosokat, de a felkelők visszaüzennek: Pentele nem kapitulál, nem alkuszik…

Eljön november 7-e. Hajnali három óra: több irányból indul támadás a kisváros ellen. Nagyvenyim felől félórás tüzérségi tűz, majd újabb két oldalról ugyanaz. Délelőtt harci repülők felderítést végeznek. Nyolc MIG 17-es gépágyútüzet zúdít a várost védő lövegállásokra. Tüzéreink nem rettennek meg a szörnyű túlerőtől, nem maradnak adósak a válasszal. Közben 51 harckocsi gyűrűt von a város köré, majd Ercsiből az orosz tarackosok, Adonyból az aknavetősök veszik össztűz alá a magyar állásokat. Két órányi rettenetes harc…

A védelem eddig bírta. De Pentele így is példát adott. Kitartott, amíg csak lehetett.