"... sétáljanak ki egy vadvirágos rétre..."

Kedves Hölgyek és Tisztel Urak, aranyos Mindenki!

"Virágok lesznek, csak mezei virágok!" – közölte a cseten is átható ellenállhatatlan lelkesedéssel a Kriszta, amikor a kiállítás megnyitására invitált, és a Kriszta lelkesedésének, minden barátja, családtagja és ismerőse tanúsíthatja, éppen ez, az ellenállhatatlanság az állandó jelzője; nem is tudtam, meg persze nem is akartam ellenállni; hát így kerültem pont most pont ide.

Több elgondolásom is volt a kiállítás megnyitására, ezeket rendre megosztottam a Krisztával, de sorban elvetettük őket, most párat mégis felidéznék, egyfelől annak igazolására, hogy már egy szíves invitáció, nemes föladat is mennyire, de mennyire inspiráló lehet, mennyi ötletet, gondolatot állít röppályára, másrészt meg azért, mert ékesen igazolja, hogy bolondozás terén én se kopogok át a szomszédokhoz; sziasztok, két csipet bolondozást kérnék, olyan morcos volt a napom, köszi, szép estét nektek is. 

Volt egy olyan gondolat, hogy ketten eléneklünk valamit – ez elég gyorsan kútba esett –, nekem egy (vagy több) Kitaibel Pál bekezdés is motoszkált a fejemben; ez végül megszületett, a tanulságok végett mesélem el.
Amikor megnéztem a kiállítás anyagát, még nevettük is a Krisztával, hogy egy csomó növénynek nem is tudjuk a nevét. "Valami iszalag", mondta itt, ez meg réti boglárka, mondta egy másikra, ami gyanús, hogy mégsem az, a fekete kökörcsinnél bólogattam, a mályvát én mondtam be, és végül azon nevettünk, hogy majd biztos lesz a látogatók között egy gyakorló botanikus, hóna alatt egy kis vagy nagy növényhatározóval – az hiszem, ekkor villant be először Kitaibel Pál neve. Kitaibel az idevágó Wikipédia-szócikk szerint a XVIII-XIX. század jeles magyar természettudósa, vegyész, kémikus, botanikus, a Füvészkert egykori igazgatója volt, összefoglaló műve, a Magyarország ritka növényeinek leírását és képeit tartalmazó szakmunka 1799 és 1812 között Bécsben jelent meg, latin nyelven, három díszes kötetben, 280 színes rézmetszettel. A mű befejezetlen maradt, a szerző halála után a herbárium 15 ezer lapnyi hagyatékát József nádor vásárolta meg, hogy a Nemzeti Múzeumnak ajándékozza. Kitaibelt az egyetem megbízta a teljes Flora Hungarica megírásával – de korai halála ebben is megakadályozta. Az anyag, amelyet a Nemzeti Múzeum őriz, részben még mindig kiadásra vár. Szép és magyar történet, főleg ez a "részben még mindig kiadásra vár" tetszik, van idő, nem sietünk, nincs hová, a virágok nem szaladnak el, ugyebár.

Aztán persze visszakanyarodtunk a zenei vonalra, én azt javasoltam, hogy idecsábítom a Frenket, énekelje el nekünk a Budapest Bár kötelékében tolmácsolt "Gyűlölöm a vadvirágos rétet" című évszázados szépséges szomorút, mintegy a látványvilág ellenpontozásaként, de persze fölmerült a Kistehéntől a Virágok a réten című dal is – na, annak a szövege és tónusa már jobban passzol a bemutató hangulatához.

Kedves Hölgyek és Tisztelt Urak, látszólag már meg is érkeztünk mondandóm egyik kulcseleméhez; a bemutató hangulata egy olyan tényező, amiről – nem mindig, de Kuruczné Gál Kriszta képei előtt kötelező jelleggel – érdemes beszélni. Mielőtt azonban erre térnék, kérem, engedjék, engedjétek meg, hogy elmeséljek két dolgot, mindkettő szorosan kapcsolódik a tárgyhoz, a képekhez is, de még a hangulathoz is. Az egyik, hogy én a Krisztát sokáig csak úgy ismertem, hogy a Gergő meg az Orsi anyukája, talán kettő szót se beszéltünk egészen addig, amíg a véletlen (ami nincs) furcsa összjátéka révén (ami szintén kétséges) föl nem fedeztem, hogy a Kriszta fotóz, fotóit rendre kiteszi az Így látjuk MI! fotós facebook közösség oldalára, és hogy ezek a fotók nemcsak jók, de bitang jók, nagyon jók, eszméletlen jók és lenyűgözően jók. De pláne a természetfotók, meg azon belül is a világ apró csodáit megörökítő virágos képek. Szóval én a Krisztát valójában a fotóin át, a fotói nyomán ismertem meg – úgyhogy én ennek a kiállításnak akkor is nagyon-nagyon örülnék, ha nem itt, hanem ott állnék most, az önök helyének valamelyikén.
A másik történet szintén fotós sztori, pár éve találkoztunk a Rockmaraton Fesztiválon a Szalki-szigeten, itt jegyezném meg, hogy képzeljék, képzeljétek el, hogy a Kriszta oda belógott, a nyakába kanyarította a masinát, a már említett ellentmondást nem tűrő lelkesedéssel átvonult az ellenőrző pontokon, mosolyogva biccentett az őrt álló Zordonbordonoknak – akik két nap múlva már szintén mosolyogva és előre köszöntek neki! –, és elkezdte fotózni a fesztivál arcos harcosait, a metálos csávókat meg a punk hölgyeket. Napokon át, fáradhatatlanul, makacsul, ellenállhatatlan lelkesedéssel és lendülettel. (Egy ötlet, milyen jó volna már, és de kár, hogy nem előbb jutott eszembe, ha a virágos képek és a rockmaratonos portrék egyszerre, egymás mellé kerülnének a falakra! Ezen gondolkozzunk, kérem!) De vissza a fősodorhoz: a Rockmaraton-történetben nem az a lényeg, hogy a Kriszta odament (belógott!), nem is az, hogy lefotózta a fesztiválvendégek színe-virágát, hanem az, hogy ez tőle – nyugállományú óvodapedagógus, gyakorló nagymama – totálisan természetes. Nem is csodálkoztam, hogy összefutottunk, de tényleg nem.
Mindez pedig azért van, mert a Kriszta: derűs. A képeiről is ez köszön vissza, a most látható, Vadvirágok és szelídek című tárlat képei is: derűsek. Pantheista derű jellemzi őket, hogy egészen pontos legyek, a természetben járó és a természetben élő embernek az a mindennapi és mindennapos tapasztalata, hogy a természet teremtményei ugyan lenyűgözően, pazarlóan, beláthatatlanul sokfélék, de mindig, kivétel nélkül szépek, ha rondák, akkor is szépen rondák – ettől természetesek. És ez a természetes derű, a bemutató hangulata az, ami nagyon, de nagyon hiányzik most az életünkből. A morcos mindennapokból, az egyetemfoglaló hatalmasságok tiprásából, a könyvdaráló, mesétlenített, derűtlenített jelenből, a militarizált közbeszédből és -gondolkodásból, gesztusokból. 

Ha cseppnyi derűre vágynak, sétáljanak ki egy vadvirágos rétre – addig pedig nézzék meg a Kriszta kiállítását. Szeretettel ajánlom, csodálatos.

Minden külön értesítés helyett: Kuruczné Gál Kriszta Vadvirágok és szelídek című fotótárlatát egy hónapon át, november derekáig láthatják az Aula Galéria vendégei a Bartók Kamaraszínházban.

(Fotó: Végh Zoltán)