Dunaújváros polgármestere, Pintér Tamás immár második ciklusát tölti a város élén. Az elmúlt hónapokban elsősorban a vasmű körüli válság, a gazdasági nehézségek álltak a középpontban. Pintér Tamás szerint a legfontosabb feladat most az, hogy a város új lehetőségeket találjon, és olyan jövőt építsen, amely kevésbé függ egyetlen iparágtól. Úgy véli, a város legnagyobb ereje továbbra is a közösségében rejlik.
– 2025 nagy részén már túl vagyunk. Polgármesterként hogyan értékeli az idei évet eddig, milyen tapasztalatokat hozott az önkormányzat és a város életében?
– Őszintén szólva rendkívül sűrű esztendő volt. Amikor tavaly lezajlottak az önkormányzati választások, abban bíztam, hogy az idei év egy kicsit csendesebb lesz, több időnk jut a hosszabb távú tervezésre, és talán egy kis pihenésre is. Ehhez képest a feladatok jóval hamarabb jöttek, mint gondoltuk. Sok olyan ügy adódott, amelyekre nem lehetett előre számítani, vagy amelyek a vártnál hamarabb kerültek napirendre.
– Melyek voltak ezek közül a legnehezebb feladatok?
– A gazdasági helyzet kezelése mindenképpen. Városunk továbbra is nehéz körülmények között van, és ezek a problémák menedzselést igényelnek. Ezért olyan lépéseket tettünk, amelyek célja az volt, hogy megőrizzük azokat a jóléti intézkedéseket, amiket az elmúlt években vezettünk be. Gondolok itt például a kvázi ingyenes buszközlekedésre, vagy a fűtéstámogatásra, amelyet a nyugdíjasok és szépkorúak kapnak. Ezek az intézkedések rengeteget jelentenek a mindennapokban, és számomra a legnagyobb megerősítést mindig az adja, amikor a városlakók személyesen köszönik meg ezeket. Ezért is mondom, hogy bármilyen nehéz időszak áll mögöttünk, megérte a küzdelem.
– Az elmúlt év egyik legnagyobb sokkja a vasmű sorsa volt. Hogyan élte meg mindezt a városvezetőként és magánemberként?
– Ez kétségtelenül az egyik legnehezebb feladat, amivel szembe kellett néznünk. Őszintén mondom, lelkileg is megterhelő volt. Van egy személyes élményem: tavasszal a kislányommal sétáltunk a városban és a távolban látszottak a gyár kéményei. Csakhogy nem füstöltek. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy egy olyan gyár áll le, amelyet a nagyszüleim építettek, ahol édesapám és rokonaim dolgoztak. Ez a gyár nemcsak a vasat, hanem magát a várost is felépítette. Polgármesterként ugyanakkor azt kell szem előtt tartanom, hogy az emberek megélhetése a legfontosabb. Bár a gyár állami és magántulajdonban volt, az önkormányzatnak hivatalosan nem volt, jelenleg sincs beleszólása, mégis úgy érzem, felelősségünk van. Ezért rendeztünk állásbörzéket, igyekszünk kapcsolatokat teremteni a munkaadók és az elbocsátott dolgozók között, és bevonunk minden helyi intézményt, hogy segítsünk azoknak, akik a leginkább rászorulnak.
– Nemrégiben felmerült, hogy állami segítséggel támogatnák a volt dolgozók vállalkozásalapítását. Mit gondol erről?
– Elsőre biztatóan hangzik, de van bennem némi kétely is. Egy 50-60 év közötti embernek, aki egész életében alkalmazottként dolgozott a gyárban, nem könnyű egyik napról a másikra vállalkozóvá válni, új tevékenységet kitalálni, piacot szerezni. Ez sokkal nagyobb kihívás, mint ahogy azt papíron elképzelik. Ugyanakkor szeretnék optimista lenni: ha valóban komoly támogatás lesz mögötte, ha nem csak egy kampányígéret, akkor sokaknak adhat új esélyt. Én mindig annak szurkolok, hogy bármilyen formában is, de segítséget kapjanak az emberek.
– Mint említette, sokan már korábban figyelmeztettek: a vasmű értékesítése rossz irányba visz. Hogyan látja most?
– Mi már évekkel ezelőtt jeleztük, hogy óriási hiba egy olyan cégnek eladni a gyárat, amely más országokban is sorra döntötte be az acélipari üzemeket. Sajnos be is igazolódott: nem fizettek iparűzési adót, közműdíjakat, elmaradtak a fejlesztések, viszont eladták a széndioxid-kvótákat, és ezzel milliárdokat kerestek. Kizsigerelték a beszállítókat is, akik szintén pénz nélkül maradtak. Ez nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi kudarc is. Most mindenki csodálkozik, de ez a folyamat évek óta látható volt.
– Van jövője ennek a hatalmas iparterületnek?
– Meggyőződésem, hogy van. A terület infrastruktúrája kiváló, óriási terek állnak rendelkezésre. Ezeket ki kell használni. Én folyamatosan lobbizom azért, hogy komoly állami vállalat vagy nagy befektető érkezzen, aki hosszú távon, nem csak rövid haszonszerzésben gondolkodik. Ha ez sikerül, több száz vagy akár több ezer munkahely jöhet létre. Egyelőre nem szeretnék konkrétumokat mondani, mert zajlanak a tárgyalások, de hiszek abban, hogy Dunaújváros előtt új ipari korszak nyílhat.
– A gödör alján vagyunk, vagy már elindultunk felfelé?
– Én mindig optimistán tekintek előre. A vasmű története valóban a legnehezebb időszakát éli, de biztos vagyok benne, hogy felfelé vezet az út. Az önkormányzat minden erejével azon dolgozik, hogy új lehetőségeket hozzon a városba – legyen szó uniós forrásokról, gazdasági övezet visszaszerzett adóiról, vagy új beruházásokról. Nem állunk meg.
– Kampányidőszak közeledik. Befolyásolhatja ez a folyamatokat?
– Természetesen most mindenki igyekszik ígéretekkel előállni. Láttunk már ilyet. Én abban bízom, hogy ezek nemcsak kampányfogások lesznek, hanem valóban megvalósuló fejlesztések. Éppen ezért igyekszem a döntéshozókat már most arra ösztönözni, hogy amit elterveznek, azt ne halogassák 2030-ig, hanem kezdjék el most. A városnak nincs ideje várni.
– Az elmúlt időszakban volt egy közéleti szempontból felemelő esemény is: a közgyűlési terem Almási Zsoltról való elnevezése. Hogyan élte meg ezt az ünnepet?
– Nagyon megható volt. Egy helyen láttam együtt a város korábbi vezetőit, képviselőit, párthovatartozástól függetlenül. Ott voltak a korábbi SZDSZ, a Fidesz, a szocialisták képviselői, régi városvezetők, a korábbi címzetes főjegyző – mindenki. Ez azt mutatta, hogy a közös múltunkat meg tudjuk becsülni, és együtt tudunk tisztelegni azok előtt, akik sokat tettek a városért. Számomra külön öröm volt, hogy amikor személyesen hívtam fel a volt képviselőket, mindenki örömmel fogadta a meghívást, még azok is, akik politikailag egészen más oldalon állnak. Ez az összetartozás példája és remélem, a jövőben is lesznek ilyen pillanataink.
– Ha egy mondatban kellene összefoglalni: mit üzenne a dunaújvárosiaknak 2025 végéhez közeledve?
– Azt, hogy bármilyen nehéz időket élünk, nekünk a legnehezebb időkben is az emberek mellett kell állni. Legyen szó közlekedésről, fűtésről, étkeztetésről, vagy munkahelyekről – mindig arra törekszünk, hogy senki ne maradjon segítség nélkül. A jövő kihívásai nagyok, de együtt meg fogjuk oldani.
DMJV Önkormányzata
(Fotó: Végh Zoltán)
