A legutóbb bemutatott osztrák példa után Kövesi Gábor összegzésének újabb, immár negyedik felvonása olyan német modell vázlatával szolgál, amely még most is alternatívája lehet a Dunaferr eladása helyett a gyár további fenntartható működésének.
A németországi Saar-vidéken a Montan-Saar Alapítvány a többségi tulajdonosa két nagy Saar-vidéki acélgyárnak, az AG der Dillinger Hüttenwerke-t és a Saarstahl AG-t magába foglaló Stahl-Holding-Saar holdingnak. A modell lényege az ipari/tulajdonosi alapítvány konstrukciója, amely – eltérően az előző részben taglalt osztrák példától – nem foglalkozik tanfolyami átképzésekkel, a célja azonban ugyanaz: az acélipar, és az ahhoz kötődő munkahelyek hosszú távú megőrzése a régióban. Lássuk, hogyan!
Horgonyként óvja az iparágat
A Montan-Saar Alapítvány 2001 óta a stabilitás garanciája a saar-vidéki acélipar számára, ráadásul deklarált céljához híven mára a képzés és a tudomány támogatójaként a saar-vidéki felsőoktatás fontos részévé is vált. Az alapítvány létrehozása a térségi acélipar válságos időszakának rendezését szolgálta. Ezen megoldás keretében az volt a cél, hogy a tulajdonosi szerkezetet úgy alakítsák át, hogy hosszú távon biztosítsák a vállalatok életképességét, és ezen keresztül a munkahelyek is megmaradjanak.
Az alapítvány így egyfajta "horgonyként" funkcionál, mert megóvja az iparágat a külső felvásárlástól és a tőzsdei nyomástól.
A tulajdonosi modell azonban nem csodaszer. A saar-vidéki acélipar is ugyanazzal az európai válsággal néz szembe (magas energiaárak, olcsó import, gyenge kereslet), mint minden más európai acélgyár, vagyis a különbség nem az, hogy a Saar-vidék acélipara mentes a piaci nyomástól, hanem az, hogy stabil, hosszú távra elkötelezett tulajdonossal bír. Az alapítvány a saar-vidéki acélipar tulajdonosaként támogatja az acélvállalatok versenyképességét, ám egyúttal új üzleti modelleket is keres, amelyek az acéliparnak válnak hasznára.
Új területekre is belép
Az alapítvány több leányvállalaton keresztül diverzifikálta működését. A Montan-Ventures-Saar GmbH a cégcsoport kockázatitőke-leányvállalata. Feladata, hogy az acéliparon kívül is új üzleti területeket találjon, illetve építsen fel, és európai szinten fektessen be fiatal, jellemzően technológiai orientáltságú vállalatokba, amelyek kapcsolódnak az acélipar jelenlegi és jövőbeli üzletágaihoz. A Montan-Innovation-Lab-Saar (MILS) az alapítvány azon leányvállalata, amelynek célja a tudományos programok támogatása, és a saar-vidéki acélipar erősítése. A strukturális átalakulást úgy kíséri, hogy a kreatív innovációkat már nagyon korai fejlesztési szakaszban támogatja és piacérettségig viszi.
A működés logikája tehát egyfelől a hagyományos acélipar megőrzése és versenyképességének biztosítása, miközben a kapcsolódó kockázatitőke és innovációs egységek szerepvállalásával új, egyértelműen a jövőbe mutató üzletágakat épít ki. Ezzel is segítve azt, hogy az iparág és a régió foglalkoztatási szintje hosszú távon fennmaradjon.
Nem a haszon, hanem a működés a cél
Ha a fent vázolt német tulajdonosi modell felől nézzük a Dunaferr helyzetét, akkor az alapkérdés ismerős: kinek a kezében, milyen kötöttségekkel működik a stratégiai iparág? A Montan-Stiftung-Saar válasza egy olyan tulajdonosi struktúra, amely a megmaradásra és nem a haszonkivonásra „kódolt". A Dunaferr esete pont azt mutatja, mi történik, amikor egy stratégiai üzemet olyan magánbefektetőre bíznak – jelentős állami támogatással –, amelynek máshol is hasonló, lerablással vádolt pályája volt, mindezt ráadásul érdemi szerkezeti garanciák nélkül teszik.
A következő részben a svédek megoldását mutatom be – e téren az lesz izgalmas, miként működik a svéd munkaerőpiac védőháló rendszere.
(Folytatjuk)
A sorozat első része itt olvasható!
A második részt itt találják!
A harmadik felvonásért ide kattintson!
Kövesi Gábor
(Fotó: archív felvétel)
