Vasárnap, a hét koronája

Úgy mondták egykor az öregek, a gyermek, aki e napon születik, okos és szerencsés ember lesz. Az pedig, aki e napon búcsúzik el a világtól, a régiek hite szerint rögvest üdvözül.

A vasárnapot a munkától tartózkodva illett megülni. Lovat kocsiba fogni nagyon tiszteletlen dolog volt – kivéve, ha beteget kellett a városba vinni. A disznóölést végképp méltatlannak tartották ehhez a naphoz. Úgy tartották, fát vágni sem szerencsés ekkor, kivéve azt a néhány hasábot, ami épp elfogyott a kemence mellől.

A latin nyelvterületen a vasárnapot az Úr napja névvel illetik. E napon méltó és illő, mi több, a közmegbecsülés feltétele volt családostul templomba menni.  A mise után aztán a férfiembernek – ők legalábbis ezt vallották – illő is, hasznos is kicsikét a bormérésben az ismerősökkel elidőzni. A templomtól távol élő tanyai nép vasárnaponként egy olyan tanyaházban jött össze, ahol miseszoba is volt, és ahová a városból vagy a faluból érkezett pap. Ha nem volt, aki misézzen, akkor egy tanultabb fiatal olvasott fel a Bibliából. Volt, ahol „remetegyereknek” titulálták az ilyen tudományút.

Délidőre aztán mindenki hazatért, és a család asztalhoz ült. Sokfelé megtartott szokás szerint az a fiatal családtag, aki a misehallgatást elmulasztotta, a vasárnapi asztalnál a tányérját lefordítva találta. Neki aznap az ebédből egy merítésnyi sem juthatott…

A régiek hite szerint a vasárnap szerencsehozó, fényességes nap. Kivált, ha holdújság, vagyis holdújulás van. A legméltóbb koronája ez a dolgos hétnek.