Aki a piktúra iskoláscipőit hamar kihordta

Az első festményéről írja kritikusa: a Műcsarnok több száz képe között „csendben megvonult”. Mindez 1904-ben történt. Aztán eltelt két esztendő, s újabb képe már a művészet csarnokának legfeltűnőbb helyén állt, ott, ahová a kivételes alkotások kerülnek. Ez volt az egyik megrendítő festménye, a Piéta. A művész befutott. Szülőhelyének is hírnevet szerzett – hát persze, hisz egykor volt földink a nevében hordozta hovatartozását.

Pentelei Molnár János 1878-ban született. Hét testvérével szűkösen élő családban nőtt föl. Nem volt jó tanuló, csak a rajz, a festés érdekelte. No meg a későbbi biblikus képeinek ihletője – a szakralitás. Ahogy a Művészet folyóirat egyik 1912-es számában megvallja: „Kis, csöndes miliőben nevelkedtem, ahol vasárnaponként minden a templom körül fordul. Gyermekkorom emlékének is nagy része ide köt, a templomhoz.”
Hajóskapitány édesapja nyomába lépve a tengerészeti akadémiára jelentkezik, ám az csak kitérő az életében, ahogy az építő felsőiskolában szerezett tapasztalat is. A művészet lesz az élet-sorvezető. Tanul Münchenben, majd Párizsban. Amszterdamban Rembrandt örökségét tanulmányozza. Hazajön, és a saját útját járja. Sosem utánzott; mi más igazolhatná ezt jobban, mint az addigi festőiskolák hagyományaival szakító Piéta.

Alig egy-két évvel az után, hogy – kritikusa szavaival – a piktúra iskoláscipőit kihordta, ünnepelt festő lett itthon és külföldön. Tehetségére jellemző: müncheni mestere, Hollósy Simon négy évet jósolt, hogy annyi idő alatt mehet valamire. Aztán öt hónap se telt el, és útjára bocsátotta, mondván, mindent tud, amit tudnia kell.
Rövid életet, csak negyvenhat évet szánt neki a sors. Ma hetven esztendeje, hogy örökre elment. Pentelei volt – nevében, lelkében.