Csengőfrász-emlékeztető

A címbéli szó egy korosztály számára – hála Istennek! – már magyarázatra szorul. És ha netán tudják is, mit jelent, aligha képesek megidézni a hátborzongató érzést: milyen szívgörcsöt okozott egykor, jó fél évszázada, ha éjnek évadján megszólalt a kertkapunál a kolomp, a tanyaudvarban csaholni kezdtek a kutyák, jelezve, megjöttek a karhatalom emberei. „Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened” – így hangzott az ördögien cinikus mondat. És sokakért jöttek az éjszakai látogatók.

Hogy tudná megérteni a mai fiatal, hogy úgymond „békeidőben” is torkot szorongathat a halálos félsz, hogy a hatalom „szemében” mindenki gyanús, hogy nincs biztonságban senki, aki nem a diktatúra házi kosztosa… De mégis, jó néhányuknak mindez életvalóság: a családban akaratlanul áthagyományozódik a hajdaniak szorongása. És az értékek elrekvirálása okán örökölt szegénység. Több generáció is megszenvedi tehát a kommunizmust, amelynek áldozataira immár tizenöt éve emlékezünk ezen a napon.

Micsoda játéka a sorsnak: ami az emberek többsége számára szenvedést hozott, annak egy város a születését köszönheti – a kommunizmusnak. A bolsevik megalománia, az iparhatalom-ábránd teremtette az újvárosi gyáróriást. De milyen áron! A vesztesek mesélhetnek erről, a fogolytáborokból egyenest ide vezényelt kényszermunkások, az építkezésen megrokkantak, és a „munkafonton” meghaltak hozzátartozói.

Dunapentele-Sztálinváros-Dunaújváros sok-sok családja őrzi a szomorú emlékeket – az erőszakos kollektivizálás, a ház- és földrablás, a kényszerlakhelyre száműzés, a vagyon- és jogfosztás nyomasztó érzését, a szeretett hozzátartozó bebörtönzésének, gulágra hurcolásának fájdalmát. És vannak, akik a végképp feldolgozhatatlannal küzdenek: az örök veszteség, az életáldozat tragikumával. Akik a megpróbáltatásokba belehaltak, akik a forradalomban elestek, azok sírjára ma is biztosan kerül virág…