Henyélőhétfőtől a hét koronájáig

Hétfőn hevernek – így kezdődik az a gyermekmondóka, amelyet a nagyemlékű néprajzkutató és katolikus pap, Kálmány Lajos jegyzett föl egy jó évszázada Törökkanizsán. A hétfői nap e különös jellemzése nyilván arra utal, hogy a hétvégi kilazulás, korhelykedés után nehéz újra fölvenni az igát. Régi céhiratok is utalnak erre, azokban e nap titulusaként előfordul a henyélőhétfő, heverőhétfő, korhelyhétfő kifejezés. A céhhagyományok szerint az e napi lustaság megvetendő, mi több, büntetendő dolog volt.

Amúgy ez a nap a hét közül az egyik legígéretesebb: az ősi javallat szerint szerencsés dolog ekkor nagyobb munkába, aratásba, hordásba, cséplésbe fogni. A hét kezdőnapján házasodni a régiek szerint ugyancsak jót ígér. Úgy tartották az egykoriak, hogy a gügyünek, azaz a félnótásnak is ekkor kell keresnie lányt, jó esélye van, hogy e napon sikerrel jár. Napszámos fogadására, a tinó járomba fogására is hasznosnak tartották a hétfőt. A disznótartók is sokszor e napon vették a süldőt hizlalásba.

A hétfő – vagyis a hét „feje” – elnevezés csak nálunk ismeretes; a görögök a bibliai teremtéstörténethez igazodva „másodiknak” nevezik, míg sok nyelvben ez a „Hold napja”, s ez a római hagyományra utal, amely e naphoz a Holdat rendelte.