Kenyérillat a gyárkéményből

Annak lapján, az üveg mögött ott virított a dekagramm felirat, fölötte vonások, az asszony villámgyorsan megállapította az árat, ember követni azt nem tudta, nem is akarta, hiszen soha nem csaptak be senkit. Egy kilón felül külön súlyt ráhelyezve mutatta a mérleg a mennyiséget, de kilónál többet csak a tehetősebbje vett. És arrafelé ritka volt a tehetős vevő…

A kora reggeli nyitáskor a munkába rohanók vettek az éjszakai sütésből, de aki megtehette, a délelőtti fuvarra várt. Tizenegy tájban a pékkocsi, a dobozos Robur érkezésére a „kisbolt”, ahogy mindenki hívta a fűszerüzletet, rendre megtelt. Amikor a bicebóca fuvaros bevonszolta a hatalmas, négyszögletes vesszőkosarat, a helyiségben mennyei illat kezdett terjengeni. Manci néni napjának legörömtelibb percei voltak ezek. Szerette a friss kenyeret szelni. A vevői közül mindenkiről tudta, melyiknek mennyi kell minden áldott nap, vágott, mért, és ahogy átnyújtotta, abban volt valami ünnepélyesség. Már javában őszült, régóta szolgált a pult mögött, de mintha sosem unta volna. Nem volt nyűgös soha, kivált a kenyérosztás perceiben nem. Különös tisztelettel bánt a kenyérrel.

A szomszédban lakó Kalla Pityut egyszer nyakon csapta, amikor az eldobott egy fél karajt. Isten ellen való vétek! – mondta. De nem egyszer, látva, hogy a szegény sorsú kiskölök csak bámul a kirakat előtt, behívta, vágott egy hatalmas szeletet a legjavából, az óriási tömbben lévő zsírból jól megkente, átnyújtotta, a mindig maszatos gyerek meg a cukros zsákra telepedve befalta. Pityun kívül más is tapasztalt efféle gesztust, az öreg boltos messziről meglátta, ki nem kapott aznap reggel egy falatot se otthon.

Fotó: Dunaújvárosi Hírlap Archívum/jakd.hu

Rég volt. Manci néni jó ideje elballagott, odafönt már mérlegelni meg kenyeret szelnie sem kell, megszűnt vele a kisbolt emlékvarázsa is, csak a kenyérillat maradt, mert azt az ember őrzi mindvégig. Az emlékeiben. Mint a régi újvárosiak a hatalmas kéményből áradó illatot. Amely persze nem a kéményből jött…

A minap volt hatvanöt éve – épp 16-án, a kenyér világnapján –, hogy az Úrbéri földeken lerakták a kenyérgyár alapkövét. Az üzem hónapok alatt megépült, a Fejér megyei Sütőipari Tröszt Dunapentelei Gyára nevet kapta a keresztségben. 1951. május elsején megszeghették az első kenyeret. Hat kemencében aztán nap mint nap elkészült százhúsz mázsányi zsömle, kifli és kenyér. A sütőcsarnok fölött a város legelső ipari kéménye magasodott. Abból szállongott az illat – vagyis inkább csak az üzemépületből, de a kémény volt a jelkép, így hát a képzelet összekötötte a kettőt.

A gyár már nincs meg. Az abban sült kenyér nem volt olyan fehér, mint a maiak, de sokkal jobb, mint a hajdani komiszkenyér, katonakenyér – az élet volt maga, ahogy máig nevezik az öregek. És különben is, Petőfivel valljuk, hogy „Itthon sokkal jobb ízű énnekem / A fekete, mint máshol a fehér.”