A többször átkeresztelt város

1949. december 28-a: a minisztertanács döntése aznap született arról, hogy az új gyáróriás, a kohászati kombinát a dunapentelei löszháton épül meg. Ez a határozat magában hordozta azt is: a korszemlélet szerint a régi időket őrző Pentele név aligha alkalmas arra, hogy kifejezze a szocialista megújulást.

Egy „őslakos” herceg

1951 őszén a pesti pártemberek felvetették, hogy más szocialista országok városokat neveztek el Sztálin generalisszimuszról, míg hazánk bűnös mulasztásban van. Üzentek hát Pentelére. A fölülről vezérelt alulról jövő kezdeményezés – mint fából vaskarika – mintapéldájaként egy sztahanovista brigádvezető munkásgyűlésen javasolta a Sztálin név felvételét. Tollat ragadott, hogy személyesen tudassa Rákosi Mátyással a „nép” óhaját. Pestre parancsolták a város pártküldöttségét. A rettegett belügyminiszter, Farkas Mihály nekik szegezte a kérdést: van-e Pentelének húszezer lakosa? Ha van, kérésük teljesül. A párttitkár bizonytalanul válaszolt: van.

Hát nem volt. 1950 végén a nagyközség 4200 lelket számlált, és jó hétezer ember dolgozott az építkezésen. ’51-ben a várossá avatott település lakóinak száma jócskán gyarapodott, de a húszezertől még így is elmaradt: mindenkit összeírva is csak 16988 név szerepelt a listán.

A fineszes párttitkár felidézte a belügyminiszter szavait, aki „régi és új” penteleiekről beszélt. A kabaréba illő történetet egy Faludy-novella örökíti meg: a temetőkeresztekről összeírtak rengeteg nevet, de még így is hiányzott vagy ezer. Ekkor a pártember kéztördelve felkereste a plébánost, hogy a régi keresztlevelekből másoljon már ki valamennyit. Az idős pap nem volt hajlandó kiadni a keresztelőkönyv titkait, ám humorban nem szenvedett hiányt. Felütötte a plébánia vendégkönyvét, és az évszázadok alatt itt megfordult jeles emberek, főrangok neveit a fontos ügy érdekében átadta. Így lett „pentelei polgár” sok egykor volt tudós, püspök, arisztokrata, s köztük egy francia főnemes, a kiváló hadvezér, Savoyai Jenő herceg is, aki jó két évszázaddal korábban pár napig vendégeskedett az akkori papnál. Így lettek a holt lelkek a Sztálinváros név felvételének előmozdítói. A „keresztelő” 1951. november 7-én ünnepélyes külsőségek mellett megtörtént.

A nép megszólal

A város gyors fejlődésen ment át. Örkény István jó két évtized múlva „aranylázként” jellemezte az ötvenes évek újvárosi hangulatát. „… monumentális vállalkozás volt. Magyarországon ilyen még nem történt: felépíteni egy városrészt, beköltöztetni a gyárépítőket, elkezdeni a gyárat építeni, ugyanakkor a várost is fejleszteni, miközben a gyár újra tovább terjeszkedik - ennek az egésznek volt egy óriási romantikája.” Az író azonban nem hallgatta el a a rohamos betelepítés következményeit. A dolgok árnyoldaláról ezt írta: „…rettenetesen izgalmas volt az az embertömeg, ami ott összeverődött. Az országnak részben a szemete, részben a java került oda, mert például vonatrakományszám hozták oda a pesti kurvákat dolgozni, és az exkavátor néha csecsemőholttesteket emelt ki a földből.”

A korabeli lapokban minderről nem lehetett olvasni. A gyors iparfejlesztés volt a fontos, és ez 1953-ig töretlenül haladt. Sztálin halála viszont elhozta a fordulatot.  A „vas és acél országa” hamis illúzióját a gazdasági bajok szertefoszlatták. A sztálinvárosi beruházás megakadt. Az évek során egyre romló közellátás miatt a munkások felemelték a hangjukat, az egykori tudósítás szerint 1956-ra a városban megfagyott a levegő.

Akkor már több mint 28 ezer lakója volt Sztálinvárosnak. A forradalom kitörése fölbátorította az embereket: október 24-én tízezres tömeg vonult fel tüntetni, és a városlakók népgyűlésen döntöttek: a vasmű nevéből likvidálják Sztálint, és a település legyen ismét a történelmi Dunapentele. Megtörtént hát a visszakeresztelés… igaz, csak rövid időre. A forradalom bukása után öt hónappal a városnévtáblán ismét a generalisszimusz neve díszelgett.

Végállomás: Dunaújváros

1961 novembere hozta el az újabb névadót. A patinás Pentele azóta Dunaújváros testrészeként él tovább. Hagyományait sok ipartörténeti, kulturális, művészeti és sportteljesítmény gyarapította. Kialakult és megerősödött egy karakteres újváros-tudat – vagyis az erős lokálpatriotizmus.

És ha már a városkeresztelők kerek évfordulóit éljük ez évben, jöjjön egy újabb jeles jubileum: huszonöt éve, 1991-ben a település megyei jogú város címet kapott. Az Intercisa Múzeum egyik közleményében olvasom: „Dunaújváros a korra jellemző szigorú tervezettsége ellenére egyre inkább természetes, »nőtt« várossá fejlődött, a régió kulturális, kereskedelmi, közigazgatási központjává vált.” Patinás főiskolája ez évtől már egyetemi rangra lépett. A város révbe ért.