Vércse a Jászságban szolgál. Hűséges négylábú, egy szépséges kanca. A tanyaporta kedvence. Pár éve volt: egy éjszaka valakik megbontották a karámot. Reggelre Vércsének csak hűlt helyét lelték. Gazdája azonnal a terepjáróba ugrott, keresésére indult. Kilométereken át követte a nyomot a tarlón.
Épp egy kiszáradt nádas mellett haladt, amikor patadobogást hallott. Megnyílt a nádfal. A lova bukkant elő! Hívta, szólongatta, hiába, a kanca csak vágtatott, nyakán, hátán vastag tajték ült, hangosan zihált. Meg nem állt hazáig. A karámban csikajához futott. Azonnal szoptatni kezdte. Csak miután a kicsi jóllakott, akkor nyugodott meg. Akkor fogadta gazdája simogatását is. Anyapéldakép lett a környéken.
A jó száz kilométerre élő Gáspárnak nem volt ekkora szerencséje. Igaz, őt jóval kisebb veszteség érte. Csak a Maca tűnt el egy napon.
Jaj, de rossz szó ez a „csak”! Egy anyakecske értéke persze nem mérhető egy lóéhoz, a kötődés viszont lehet hasonló. Neki a szívéhez nőtt a Maca. Még gödölye korában került a tanyára, a sógor húsvéti ajándékaként. A kíváncsi kiskecske az első naptól mindig a nyomában volt, árnyékként követte. Ott lábatlankodott a legnagyobb munkában is, amikor nagyon nem kellett volna. De megtanulta a rendet: a porta határát jelző fasortól a gazda mindig visszaküldte, a másik irányba meg azért se ment, mert a szúrós-tüskés magyalbokrokat utálta, csak az első napokban kellett megkötni. Gáspár megkedvelte, megbecsülte. Bolondos-játékos egy jószág volt a Maca, a gyerekek játszótársa. S nem mellesleg, fölnőve, a hosszú évek során egy rakás kiskecske szülője lett. A gazdájával együtt öregedett. Hát ennek a régi barátnak akkor éjjel veszett nyoma.
Csak egy keskeny földút vezetett – ahogy mondják: a kőtől – a tanyáig, a ház előtt forduló, s aki jött, ugyanúgy mehetett. Ezért is fölösleges lett volna ott kerítés. Félkaréjban állt minden, a szín, az ólak, aprócska istálló, góré. A gyenge lakatoknak, amelyekkel az ajtókat zárták, inkább csak jelképes szerepe volt. A tyúkudvart elrekesztették, de azt is csupán kukoricaszárból összeeszkábált sövény védte. Amióta az öreg kutya kimúlt, még aki az idegent jelezné, az se volt, nem is érezték hiányát. Egészen addig az éjszakáig.
Másnap a gazda bejárta a környéket, szólongatta Macát, de maga se hitte, hogy megleli, hisz nem elkóborolt… ellopták. Hasas volt, s így jóval többet is ért a tolvajnak, hogy törne le a keze! – gondolta. Hazatért. A porta szélire hordta a gúlába rakott, régóta száradó akácoszlopokat, kibontotta az egy éve megvett kerítéshálót. Munkához látott. Még a felébe se volt kész másnapra, amikor az örökké okoskodó szomszéd megjelent. Nézegette a művet, fitymálta, ahogy szokta. És kötözködött: Bolond vagy, Gazsi, errefelé ősidők óta senki sem kerítkezett. – Hát majd fog – felelte ő erre. Hallotta a híreket a nem oly távoli határból, ahol idegenek járkálnak. És egyre feljebb kalandoznak.
Nemsokára a szomszéd is kerítkezni kezdett. Véd a Jóisten – magyarázta –, de besegítek neki…
