A kisfiú könyv fölé görnyed. Olvas. A borítón ott az író neve: Móricz Zsigmond, meg a cím: Árvácska. Gondolná az ember, hogy fiatal ő még ehhez, de a kezébe akadt, nagyapja kis könyvtárából való, hát júliusban nekiült.
Szakaszosan rágta át magát rajta. Mindig csak akkor vette elő, amikor esős nap volt, s nem dolgozhattak odakint, ahogy a nyári iskolaszünetben gyakorta.
A regény zsoltároknak nevezett részein araszolva sok különös történeten, meg sok szomorú mondaton jutott már túl. Meg-megállt, próbálta érteni, hogy volt képes a kis „Állami Árvácska”, Csöre viselni a sorsát. Együtt érzett. Ő maga is sokat dolgozott, akárcsak Csöre, de ő sosem kényszerből. Mindig önként, mindig kedvvel. A dolgos lét családi örökség volt.
Egyszer az olvasásban egy igen tetsző mondathoz ért el: „A napnak semmi más dolga, csak méri arasszal, mit csinálnak a földön az emberek.” Hát őket sokszor látja a nap a földön – gondolta –, tegnap is a tarlón jártak a géppel. Amikor csak tehette, édesapja mellé fölkapaszkodott a traktorra, mentek a dolguk után. Kisebb testvére is útitárs volt, a harmadik még viszont nagyon apró. De rá is sor kerül majd, ha beleér. A munka persze ritkán volt kétkezi dolog. Amikor villázni kellett a szél vitte szalmacsomókat, akkor igen. De a traktorban csak szemlélődés volt. Meg a kérdések. És apja történetei – régiekről, családról. Na és főként az ősi hivatásról. A földszeretetről. Tíz-tizenkét évesen ősi mesterségtitkok tudója lett.
A géppel jártukban megismerte az egész környéket. Örült, amikor Györgykirályság esett útba. A hajdani majorság, ahol az ük- meg a dédszülei éltek. Ahol minden este minden egyről szólt: a másnapi tennivalók számbavételéről. A dédapját alig ismerhette, az már az ő megszületésekor jócskán az öregségben botorkált, aztán el is ment. De szép történeteket hallott róla. Azt is, hogyan búcsúzott tőle a háborúban a dédmama, amikor a kenyérről gondoskodni tudó egy szem férfit, a családfőt föltuszkolták a katonavonatra. Meg azt, hogyan jött vissza meggyötörten a fogságból. De másnap már – mesélték neki – a földben dolgozott. Ha meg rossz volt az idő, baltát élezett, kapanyelet illesztett, kancahordót javított. Sose volt tétlen. Szorgalma lett az életminta. Azt adta mindig tovább szülő a gyereknek.
A kisfiú persze nem csak a munkából kapott kóstolót. Amikor a tennivalók végére jutottak, jöttek az emlékezetes kirándulások. Kisgyerekként már bejárta szüleivel meg testvéreivel az országot. Aztán Erdélyt is. Eljutottak fürdőhelyre, hegyi túrára, vízimalomnézőbe, meg egy különleges helyre: traktortemetőbe. Meghökkent a néven. Megmagyarázták, a temetőt nem is úgy kell érteni, csak játékos név, a gyűjtemény minden darabja járóképes. Tetszett neki a sok jól konzervált, öreg masina.
Nemrég élte meg a fiúcska legemlékezetesebb útját. Pedig nem volt az egy hosszú út… egy pótkocsira való búzát vittek a gyűjtőhelyre. Ebből lesz az „Ország Kenyere” – mondták. Büszke volt. Mert része lehetett valamiben, amiről úgy gondolta, szép dolog.
