Hall engem valaki…?

Úristen – gondolja, kilépve egy pillanatra az álomból –, épp olyan, mint a Titanic-filmben… Folytatódik a látomás, ismét a saját hangját hallja: van itt valaki? Álom és ébrenlét határán érzi: olyan valószerűtlen, ő, a fiatal nő, anya, mintha ő lenne a tiszt a Titanicról, az, aki megfordíttatja a mentőcsónakot, és visszamegy azokért, akik tán még megmenthetők.

Húsz csónak lebeg a vízen. Csak ők fordulnak vissza. A többiek a saját lélekvesztőjük palánkjába kapaszkodva bámulnak a vaksötétbe, várva a felmentőket. Ő és matrózai megpróbálják. Nem adják föl.

Megint mintha a saját hangját hallaná: életben van még valaki…? Hall engem valaki a vízben?

Néma csönd. A Titanic már a tenger mélyén, csak néha böffen föl hangosan egy nagy légbuborék, aztán megint a fájó némaság. Túl sokáig vártunk – hallja vissza a saját gondolatát.

És akkor megtörténik a csoda. A távolból váratlanul egy hang jön. Mintha sípszó lenne. Igen, valaki megfújt egy tengerészsípot. A szép Rose. Rose DeWitt, aki nemrég engedte el szerelme, Jack kezét, el kellett engednie, mert aki már kikényszeredett ebből a világból, azért már csak annyit lehet tenni, hogy utoljára megszorítjuk a kezét. Rose megszorította. És most küzd a saját életéért, erőtlen tüdejéből levegőt présel ki, alig szól a síp, a fiatal tengerésztiszt meghallja, parancsszó hangzik, de az emberei anélkül is tudják a dolgukat, őrült erővel lapátolni kezdenek. És Rose nemsokára a csónak biztonságában van.

A nő remegve ébred. Nehezen ereszti el az álom. Könnycsepp gördül le az arcán. Megnyugvás könnycseppje. Éjjel fél kettő felé jár. Nagy nehezen, de újra elalszik.

El. De megint egy álom jön!

Dörrenést hall. Hosszú, hatalmas fémdobozt lát, egy betonfalba mélyeszti orrát ez a monstrum, és milyen különös: üvegnégyzetein furcsa fény játszik, egyre erősebbek a sugarak, egyre ijesztőbb, ahogy táncolnak a lángnyelvek, és már hangokat is hall, félelmeteseket, nyögést, jajszót, sikolyt, Isten, segíts, kiáltja valaki, üvegcsörömpölés, szilánkok repülnek, egy fej jelenik meg a fémkeretben, aztán két kar, átpréselődik egy test a szűk nyíláson, odabent fémkalapáccsal egy fiú ablakot tör, már hárman, már négyen vannak kint, de bent még szörnyű sokan, egyikük jajdulása jó jel, a másik némasága rettenetes üzenet, vékonyka lányt lát, egy fiú támogatja, férfiak árnya tűnik elő egy pillanatra, aztán mennek vissza a lángok közé, az egyik – gondolja lázas fejjel – mintha a kislánya tornatanára lenne, a másik meg a történész, az ő kiáltása robban ki a zajból: hall engem valaki? És indul, a füstben tapogatózik, megragad egy kart, kirántja a vöröslő ördögnyelvek közül, megy vissza, újabb kar, húzza, szabadítja, közben már az ő hátán is lángnyelvek cikáznak, még másokat kisegít… aztán nincs tovább. Már kérdezni se tudja, hogy hall engem valaki…

Igen, ő volt az! Valaki!