A gyerekek és az „angolna”

Nem tudom, örömében vagy bánatában hallgatja valaki a Beatrice-klasszikust, csak azt tudom, hogy nem unja, már harmadszor pörgeti nagy hangerővel, most épp ezt hallani: „A világos sörtől savanyú a szád, / Nem ígéri senki, hogy jobb élet vár rád.”

Épp erről, az életesélyekről szólna az írásom, ha a Nagy Feró-fan hagyna dolgozni. Az imént találkoztam a házbéli fiatal párral, háromhetes pici gyermeküket vitték ki a Duna-partra, boldogságfény volt az arcukon. Szerencsés helyen laknak: négy kisgyerekes család él a közelükben. Délutánonként a csemeték itt rajzanak, megnyugtató hallani az önfeledt nevetésüket. A kövezeten időnként rejtjeles írások jelennek meg, egymásnak üzennek. Amikor ideköltöztem, egy nap bekopogtak, csapatostól jöttek bemutatkozni. Meglepett a gesztus. Látni, a szüleik ezekkel a kicsikkel foglalkoznak.

Nemrég, amikor az ablakon át hallották a gépemből előjövő hangokat, kérdezték: az mi, amit hallgatsz? Mondom, hogy tudósítás egy régi olimpiáról. Hadd nézzük meg! – kérték.

Na, ez aztán a csapda! A történet lehangoló, nem ajánlhatom kisgyerekeknek, mondom is nekik, hogy túl szomorú, egy afrikai úszóról szól, aki küzd a vízzel, mire a legnagyobb mondja: tán az „angolna”? Igen, ő az. Eric Moussambani, a fekete-afrikai úszó, aki Sydneyben megpróbált megküzdeni a száz méteres távval. És sikerült! Azaz – nem merült el. A kisgyerekek szinte követelték, hadd nézzék meg, megnyugtattak, hallottak róla, tudják, hogy a riporter bácsi túl sokszor használja azt az sz betűvel kezdődő rövid szót, de azt már úgyis ismerik… Megadtam magam.

Pörögnek a képkockák. Eric – aki utóbb az „angolna” ragadványnevet kapta – hősiesen küzd a méterekkel. És hallani, hogy először csodálkozva, majd egyre inkább gúnyolódva kommentálja a látványt a riporter. Egykor kollégám volt, barátságban is voltunk. Már nincs közöttünk, így nem mondhatom el neki: nem élete csúcsteljesítménye ez a részvétlenséget tükröző közvetítés. Igaz, nem ment adásba, kalózfelvételként tette föl valaki a netre. Sokan láthatták. Ki nevetve, ki meg sajnálkozva fogadta.

Az én kis szomszédaim az utóbbiak közé tartoznak. Pedig nem is tudták, hogy a kigúnyolt úszó egy kicsi, szegény ország sportolója volt, aki nem az eredményével, hanem a fejlődő országoknak járó szabad kártyával jutott ki az olimpiára. És előtte nyolc hónappal még nem tudott úszni! Hazájában nem volt úszómedence, egy szálloda afféle játékmedencéjében gyakorolhatott, hetente csupán három órát. Egy halász tanította. Megküzdött az ötödik elemmel, a vízzel. Meg önnön képességeivel.

Amikor az olimpián nagy nehezen beért a célba, a közönség vastapssal köszöntötte. A felvételt a kis szomszéd gyerekek figyelemmel, együttérzéssel nézték. Amikor véget ért, tőlük szokatlan csöndességgel elköszöntek…